- Nem Louis! - vágtam rá és ahogy visszafordultam Louis felé, felkapott a vállára mint egy zsákot.
- Gyere Brook, ne kéresd magad! - mondta és hangján vigyort hallottam.
- Louis, miért nem vihetnél olyan helyekre, ahol Én is jól érzem magam? - kérdeztem tőle mérgesen.
- Jó lesz, hidd el! - mondta. - Sziasztok! - köszönt az ismeretleneknek.
- Ő ki? - kérdezte valaki.
- Will, Ő a gyerekem anyja, Brooklyn. - mondta neki Louis.
- És miért nem tud a lábán jönni? - kérdezte nevetve.
- Mert amilyen szép, olyan makacs. - mondta Louis, mire mérges lettem.
- Tegyél le! - szóltam rá mérgesen, mire letett, majd nagy mosoly jelent meg az arcán.
- Imádom, amikor mérges vagy. - vigyorgott.
- Hagyj békén! - vágtam rá, majd karba tett kézzel, mérgesen méregettem.
- Oké, akkor gyere! -ölelte át a derekam Louis, mire sóhajtottam és engedelmeskedtem neki.
A torna terem egyik ablakán bemásztunk, majd le a bordásfalon és végül a férfi öltözőben kötött ki a társaság. Ott leültek, majd egy számomra ismeretlen férfi elővett egy fegyvert és Louis felé nyújtotta. Rögtön megijedtem, de ezt nem mutattam.
- Őt! - adott a kezébe egy fényképet egy nem túl idős férfiről.
- A megbeszélt összeg? - nézett rá komolyan Louis.
- Igen és hallgatok a gyerekedről és a feleségedről. - bökött felém.
- Az kéne még! - mordultam fel.
- A Cica is segít neked? - mutatott rám a főnök mellett álló alacsonyabb.
- Nem, hagyd őt békén! - védett meg Louis rögtön.
- Nyugi Tomlinson, nem ugrom rá a nődre. - nevette el magát a főnök. - Holnap reggelre!
Louis csak bólintott. Csöndben léptünk le, majd az utcán kivertem a balhét.
- Ugye nem?! - néztem rá mérgesen.
- Brooklyn, semmi közöd az egészhez! Felnőtt férfi vagyok! - mondta rezzenéstelen arccal.
- Nem engedem! - kiabáltam, miközben követtem, ugyanis gyors léptekkel igyekezett a házuk felé.
Elé siettem, majd megálltam előtte és így ő is megállt rám pillantva. Kezeim közé fogtam az arcát.
- Louis, szeretlek és nem szeretnélek elveszíteni, kérlek ne csináld! - mondtam és közben sírva fakadtam.
- Azt csinálok, amit akarok! - kiabált rám és lehelete látszott a hidegben. - Ne nyekeregj! - üvöltötte, majd a karomnál fogva ellökött maga elől, így a jónba estem.
Betrappolt a házukba és hátra se nézett. Zokogva keltem fel és szaladtam be a házunkba.
- Mi a baj? - kérdezte ijedten Anya.
- Louis! - zokogtam, majd a nyakába borultam.
- Mi történt? - kérdezte halkan, a fülembe suttogva.
- Megint... - ezt már megértette.
- Már megtette? - kérdezte ijedten, mire hevesen ráztam a fejem.
- Akkor akadályozd meg! - vágta rá.
- Rendben! - vágtam rá, majd elhúzódtam tőle.
Egész nap csak kattogott az agyam és felöltözve vártam, hogy Louis induljon Londonba. Este 10 órakor indult. Rögtön megfogtam Emily kezét és vonatra szálltunk. Szerencsére elaludt, így nem kellett elmagyarázni neki, hogy miért megyünk. A ház felé közeledve megpillantottam, hogy indulnak. Sokan voltak, rengetegen. A házunk mellett bújtam el és szorítottam magamhoz Emily-t, aki hirtelen felkelt.
- Anya, miért vagyunk itthon? - kérdezte.
- Majd bent elmondom, most egy kicsit maradj csöndben! - súgtam.
Csak csöndben bólintott, majd visszadöntötte kis fejét a vállamra.
* Louis szemszöge *
Már összeszedtük a csapatot és indultunk is. Mindenki külön autóval, így könnyebb becserkészni az ellenséges bandát. Mindenki másfelé indult és megbeszéltük, hogy a ház előtt találkozunk, ahol már az ellenségünk fog várni. Eleanor ült mellettem, mert Ő bírta ezeket, sőt, segített. Száguldottam az utca felé és ahogy megbeszéltük, mindenki egyszerre ért a csapattal szembe, az utcába.
- Menjünk Édes! - mosolygott rám Eleanor, majd kipattant.
Megcsörrent a telefonom és Brooklyn neve villogott a képernyőn. Rögtön felkaptam, hiszen nagyon aggódtam érte.
- Apa! - szólt bele zokogva Emily.
- Hol vagy kicsim, mi a baj? - kérdeztem ijedten.
- Félek! Otthon vagyok, egyedül! Anya elment utánad! - zokogott.
- Micsoda?! - kérdeztem ijedten és a visszapillantó tükörben hátra pillantottam.
Ott állt Brooklyn, pontosan az autóm mögött. Kabátja és cipője is tiszta víz volt, ahogy haja is, amit nem fedett sapka. Kezei remegtek, valószínű nagyon fázott. Arca ijedt volt és a tömeget pásztázta, ugyanis rajtam kívül már mindenki kiszállt. Könnyeitől csillogott az arca és a szemei is. Egy kusza tincset idegesen kisöpört az arcából.
- Anya téged keres! - zokogott Emily.
Összeszorítottam a fogam és kinyomtam. Nagyon fájt a szívem és csak is a kislányomhoz húzott, de muszáj volt kiszállnom, nem lehettem gyenge.
Becsaptam az ajtót, majd Brooklyn megszólalt.
- Remélem tudod, hogy a kislányod zokog. - mondta halkan, mégis a csöndet késként hasító, kissé sírós hangon Brooklyn. - Az apját keresi és félti.
Tudta, hogy a szívemre beszél. Tudta, hogy meghat minden amit mond.
Erős akartam lenni, így ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Nem attól leszel erős, hogy megölsz valakit. - mondta ki nyíltan. - Attól, hogy ellent tudsz mondani. Attól, hogy fel mered vállalni, hogy igenis apuka vagy és érdekel a családod! Nem érdekel, hogy mit csinálsz! Megbízhatsz bennem, viszont remélem tudod, hogyha megteszed, elvesztetted a lányod is, nem csak engem.
Igaza volt, minden egyed szava igaz volt.
Felé fordultam és egyenesen a szemébe néztem, majd megfogtam a pisztolyt, lepillantottam rá, majd ledobtam. Brooklyn lepillantott rá, de nem mutatott reakciót.
- Tomlinson, hallgatsz egy gyáva szukára? - röhögött az, akinek a mai áldozatomnak kellett volna lennie.
Brooklyn nem szólt semmit.
- Ez a nő a pokolba is utánam jönne, csakhogy megmentsen! - mondtam, de csak is Brooklyn-t vizsgáltam.
- Hiszen ide jött. - rántott vállat. - De ez nem ok arra, hogy megfutamodj, csak mert azt mondja.
- Már bocs, de a gyáva az igencsak nem illik rám! - szólt oda Brooklyn, mire elmosolyodtam.
Nem nézett rám, csak megkerült és nem törődve vele, hogy mennyi olyan ember van körülötte, akiktől fél, odasétált az áldozatom elé. - Itt vagyok, fegyver meg minden ilyesmi nélkül, csak az érzéseim vezetnek és egy olyan férfit szeretek, akitől félek, aki nem szeret viszont, aki talán sose lesz hűséges, de kitartok mellette, mert valójában nem vagyok normális! - nevette el magát keserűen, majd megfordult és az autó felé indult.
Szó nélkül indult az anyós ülés felé és nem félt már Eleanor-tól sem, fintorogva arrébb lökte és beült, mire behuppantam mellé.
Nem szóltunk egymáshoz, egészen hazáig. Kiszálltunk és ahogy kinyitottam az ajtót, Emily a nyakamba ugrott. Erősen magamhoz szorítottam.
- Szeretlek Mily! - pusziltam bele a hajába.
- Apa, ugye nem csináltál butaságot? - kérdezte félve.
- Nem Kicsim. - suttogtam. - Miért nem alszol még?
- Féltettelek. - motyogott.
- Menj fel, aludj, nekünk még meg kell beszélnünk dolgokat! - nyomtam puszit az arcára.
- Oké. - mosolyodott el, majd letettem és felsietett.
Brooklyn csöndben követte. Fél óra múlva Brook már pizsamában jött le hozzám.
- Brooklyn, befejeztem. - néztem a szemébe, mire keserűen elnevette magát.
- Komolyan?! - nevetett. - Miért hazudsz?
- Oké, akkor máshogy mondom. - sóhajtottam. - Légy a barátnőm és legyünk egy család. - mondtam határozottan, mire döbbenten nézett rám. - Soha többet nem csinálok ilyesmit, normális leszek, vigyázni fogok rátok, mert fontosak vagytok nekem! A legfontosabbak! - mondtam, majd felálltam, odasétáltam hozzá és átölelve a derekát, magamhoz húztam. Teljesen egymáshoz simultunk, de nem szóltunk.
Kisimítottam egy kócos, vizes hajtincset az arcából és még közelebb húztam az arcát, ami szinte már lehetetlen volt.
- Szeretlek. - súgta, majd megcsókolt.
Igazi szerelmes, tökéletes csók volt. Öleltük egymást, ahogy csak tudtuk és már egy hajszál is alig-alig fért volna közénk.
- Szerelmesek vagytok! - sikította a lépcsőn vidáman Emily, mire ijedten váltunk el egymástól és néztünk rá. - Láttam, ahogy puszilkodtok! - kuncogott. - Szeretitek egymást, ez biztos! - ugrált vidáman tapsikolva.
- Menjünk Édes! - mosolygott rám Eleanor, majd kipattant.
Megcsörrent a telefonom és Brooklyn neve villogott a képernyőn. Rögtön felkaptam, hiszen nagyon aggódtam érte.
- Apa! - szólt bele zokogva Emily.
- Hol vagy kicsim, mi a baj? - kérdeztem ijedten.
- Félek! Otthon vagyok, egyedül! Anya elment utánad! - zokogott.
- Micsoda?! - kérdeztem ijedten és a visszapillantó tükörben hátra pillantottam.
Ott állt Brooklyn, pontosan az autóm mögött. Kabátja és cipője is tiszta víz volt, ahogy haja is, amit nem fedett sapka. Kezei remegtek, valószínű nagyon fázott. Arca ijedt volt és a tömeget pásztázta, ugyanis rajtam kívül már mindenki kiszállt. Könnyeitől csillogott az arca és a szemei is. Egy kusza tincset idegesen kisöpört az arcából.
- Anya téged keres! - zokogott Emily.
Összeszorítottam a fogam és kinyomtam. Nagyon fájt a szívem és csak is a kislányomhoz húzott, de muszáj volt kiszállnom, nem lehettem gyenge.
Becsaptam az ajtót, majd Brooklyn megszólalt.
- Remélem tudod, hogy a kislányod zokog. - mondta halkan, mégis a csöndet késként hasító, kissé sírós hangon Brooklyn. - Az apját keresi és félti.
Tudta, hogy a szívemre beszél. Tudta, hogy meghat minden amit mond.
Erős akartam lenni, így ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Nem attól leszel erős, hogy megölsz valakit. - mondta ki nyíltan. - Attól, hogy ellent tudsz mondani. Attól, hogy fel mered vállalni, hogy igenis apuka vagy és érdekel a családod! Nem érdekel, hogy mit csinálsz! Megbízhatsz bennem, viszont remélem tudod, hogyha megteszed, elvesztetted a lányod is, nem csak engem.
Igaza volt, minden egyed szava igaz volt.
Felé fordultam és egyenesen a szemébe néztem, majd megfogtam a pisztolyt, lepillantottam rá, majd ledobtam. Brooklyn lepillantott rá, de nem mutatott reakciót.
- Tomlinson, hallgatsz egy gyáva szukára? - röhögött az, akinek a mai áldozatomnak kellett volna lennie.
Brooklyn nem szólt semmit.
- Ez a nő a pokolba is utánam jönne, csakhogy megmentsen! - mondtam, de csak is Brooklyn-t vizsgáltam.
- Hiszen ide jött. - rántott vállat. - De ez nem ok arra, hogy megfutamodj, csak mert azt mondja.
- Már bocs, de a gyáva az igencsak nem illik rám! - szólt oda Brooklyn, mire elmosolyodtam.
Nem nézett rám, csak megkerült és nem törődve vele, hogy mennyi olyan ember van körülötte, akiktől fél, odasétált az áldozatom elé. - Itt vagyok, fegyver meg minden ilyesmi nélkül, csak az érzéseim vezetnek és egy olyan férfit szeretek, akitől félek, aki nem szeret viszont, aki talán sose lesz hűséges, de kitartok mellette, mert valójában nem vagyok normális! - nevette el magát keserűen, majd megfordult és az autó felé indult.
Szó nélkül indult az anyós ülés felé és nem félt már Eleanor-tól sem, fintorogva arrébb lökte és beült, mire behuppantam mellé.
Nem szóltunk egymáshoz, egészen hazáig. Kiszálltunk és ahogy kinyitottam az ajtót, Emily a nyakamba ugrott. Erősen magamhoz szorítottam.
- Szeretlek Mily! - pusziltam bele a hajába.
- Apa, ugye nem csináltál butaságot? - kérdezte félve.
- Nem Kicsim. - suttogtam. - Miért nem alszol még?
- Féltettelek. - motyogott.
- Menj fel, aludj, nekünk még meg kell beszélnünk dolgokat! - nyomtam puszit az arcára.
- Oké. - mosolyodott el, majd letettem és felsietett.
Brooklyn csöndben követte. Fél óra múlva Brook már pizsamában jött le hozzám.
- Brooklyn, befejeztem. - néztem a szemébe, mire keserűen elnevette magát.
- Komolyan?! - nevetett. - Miért hazudsz?
- Oké, akkor máshogy mondom. - sóhajtottam. - Légy a barátnőm és legyünk egy család. - mondtam határozottan, mire döbbenten nézett rám. - Soha többet nem csinálok ilyesmit, normális leszek, vigyázni fogok rátok, mert fontosak vagytok nekem! A legfontosabbak! - mondtam, majd felálltam, odasétáltam hozzá és átölelve a derekát, magamhoz húztam. Teljesen egymáshoz simultunk, de nem szóltunk.
Kisimítottam egy kócos, vizes hajtincset az arcából és még közelebb húztam az arcát, ami szinte már lehetetlen volt.
- Szeretlek. - súgta, majd megcsókolt.
Igazi szerelmes, tökéletes csók volt. Öleltük egymást, ahogy csak tudtuk és már egy hajszál is alig-alig fért volna közénk.
- Szerelmesek vagytok! - sikította a lépcsőn vidáman Emily, mire ijedten váltunk el egymástól és néztünk rá. - Láttam, ahogy puszilkodtok! - kuncogott. - Szeretitek egymást, ez biztos! - ugrált vidáman tapsikolva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése