2015. december 25., péntek

3. rész - Megmondtam!

A napjaink nyugodtan teltek. Én állást kerestem, de nem találtam még. Emilyvel voltam, vagy otthon, vagy Louis-ék házában. Látszólag ez a nap is olyan volt, mint eddig. Ma is jönni fog Louis. Reggeli után vártuk Louist, közben játszottunk. Délben még mindig nem jött! Este sem.
-     Anya! - szaladt be szipogva Emily.
-     Mi a baj Kicsim? - kérdeztem és szorosan magamhoz öleltem.
-     Apa! Miért nem jön? - kérdezte szipogva. - Tudom, hogy csúnya dolgokat csinált, de azt mondta, most már vigyázni fog magára és rám is és mindig jönni fog, de még nincs itt! - mondta zokogva.
-     Felhívom, jó? - kérdeztem, mire szipogva bólintott.
Én előkaptam a telefonom, majd már csöngött is. Két csöngés után fel is vette.
-     Brooklyn, te vagy? - kérdezte, de hangján zihálás hallatszott.
-     Igen. - mondtam nyugodtan. - Csak azért hívlak, mert Emily zokog, mert nem jöttél érte! - mondtam.
-    Kérlek ne ijedj meg! - mondta előre határozottan. - Most nagyon figyelj! - mondta. - Emilyvel menjetek el Kimhez és semmiképp se menjetek haza! - mondta sürgetően. - Ne vigyél semmilyen cuccot, ne legyél feltűnő! - mondta.
-    Louis, hol vagy?! - kérdezte ijedten.
-    Nem fontos, de ti ne gyertek ide! - mondta.
-    Louis William Tomlinson! - szóltam rá mérgesen. - Azonnal mond el, hogy hol vagy! - mondtam idegesen.
Lediktált egy címet.
-     De ide ne gyertek! - mondta.
-     Rendben, de baj van? - kérdeztem.
-     Igen, de megmondtam, hogy Kimnél legyetek, majd megyek értetek! - mondta és letette.
-     Emily, gyere! - kaptam az ölembe, majd sietve indultam meg Kimhez.
Nem csöngettem, a kulcsomat használtam.
-     Mi történt? - kérdezte ijedten, mikor meglátott minket.
-     Vigyázz Emilyre, kérlek! Ne menjetek sehova, csak itt legyetek hozzánk, meg főleg ne! - mondtam, mire bólintott.
-     De kivel van baj? - kérdezte.
-     Szerinted? - néztem rá szúrós szemmel.
-     Vidd a kocsim! - adta a kezembe a kulcsot.
-     Kösz, Emily nincs baj, majd jövünk Apával! - simogattam meg az arcát, majd megpusziltam.
Lerohantam, majd beugrottam az autóba és száguldottam a címre. Egy hatalmas, elhagyatott házhoz érkeztem. Nagyon eldugott helyen volt. Kiugrottam az autóból, majd beriasztottam és rohantam az emeletes ház felé. Berontottam az ajtón, majd a legfelső emeletig halkan settenkedtem, A legfelső emeleten megláttam a 4 fiút. Mind ki voltak kötve. Egy magas, izmos alak állt nekem háttal. Én sóhajtottam egy nagyot.
Na Brooklyn, most vagy soha! Légy bátor! - kiabáltam magamban, majd felléptem az utolsó lépcső fokon is. Az alak felém fordult.
-     Á! - vigyorodott el. - Megérkezett a Tomlinson mami is! Micsoda kis család! A kislány nem jön? - nevetett gonoszan.
-     Brooklyn, te teljesen megvesztél?! - üvöltött Louis. - Megmondtam, hogy ne merészelj ide jönni! - kiabált teli torokból.
-     Hagyd barátom, ez a kicsi lány sem rossz! - mosolygott rám gonoszan az alak. - Egy anyuka nem árthat sokat. - nevetett.
-     Tudod, ahhoz, hogy ne nyírjalak ki, 4 feltételnek kell megfelelned! - mondta idegesen. - Tiszteld az anyukákat! - mondtam, majd egy jól irányzott pofonnal indítottam.
Lendítette a kezét, hogy visszaüssön, de elkaptam a karját.
-     Ne becsüld alá a képességeim! - mondtam, majd gyomorszájon vágtam.
Erre összecsuklott és a földre esett.
-     Ne merj parancsolni nekem! - mondtam, majd a vállánál megrúgtam, így a hátára fekve kiterült.
Nyögött egyet, de nem foglalkoztam vele, egyik lábamat a nyakára raktam, de még nem nehezedtem rá.
-     Ne merd fikázni Louist! - mondtam, majd egy kicsit ránehezedtem, mire nyögött. - Most, pedig bocsánatot kérsz! - jelentettem ki.
 Nem csinált semmit. Erre a lábammal arcon rúgtam és újra a nyakára helyeztem a lábam.
-    Halljam! - üvöltöttem rá.
-    Bocsánat. - mondta.
-    A-a! - nevettem el magam. - Most hangosan bocsánatot kérsz, tőlem, Louis-tól, Harry-től, Niall-től, Liam-től és, bár nem hallja, de Emily-től is! - kiabáltam rá gonosz mosollyal.
Ő teljesítette, ami mondtam neki.
-    Na, mégis megy ez?! - nevettem el magam. - Annyira nem is bénák az anyák, ugye?! - kérdeztem.
Én előhúztam a bicskát a táskámból, majd elvágtam vele sorba a köteleket, amivel a 4 fiú ki volt kötve.
-    Gyere szépen! - húztam a karjánál fogva az egyik oszlophoz. - Most itt maradsz. - mosolyodtam el, majd kikötöztem.
-    Hívtam a rendőrséget. - mondta Niall.
-    Brooklyn... - szólt Louis.
-    Majd megbeszéljük! - mondtam határozottan.
-    Szép volt! - karolta át a nyakam Liam.
-    Tudjátok, sokkal több van bennem, mint azt hinnétek! - mondtam büszke mosollyal, majd lerobogtam a lépcsőn.
Louis beült mellém és Én vezettem.
-    Louis, ugye tudod, hogy veszélybe sodortad Emilyt? - kérdeztem tőle.
-    Igen, tudom. - bólintott.
-    Én nem könyörgök neked, soha többet! - mondtam határozottan belül mégis féltem ezt kimondani.
-    Értettem. - bólintott. - Gondolom, ha még egy ilyen eset lesz, eltiltod tőlem Emilyt. - mondta, mire bólintottam.
-    Igen, így lesz. És tudod, hogy nem büntetésből, csak Emily érdekében. - mondtam.
-    Tudom, de nem jó ott nektek. - mondta.
-    Hol? - kérdeztem rá pillantva egy piros lámpánál.
-    Abban a kis lakásban. - mondta, mire elmosolyodtam.
-    Elférünk benne. - mosolyogtam az útra már. - Szeretek ott lakni. - mondtam.
-    Megértem, de messze laktok tőlünk és aggódom. - mondta.
-    Tudok vigyázni Emilyre! Az anyja vagyok! - mondtam felháborodva.
-    Nem így értettem. - mondta határozottam miközben ujjaival a combján rajzolgatott, az utat nézve. - Úgy gondoltam, hogy hozzánk költözhetnétek. - dobta fel az ötletét.
-    Mi? - néztem rá meglepetten.
-    Nem foglak elszakítani a lányodtól, ilyeneket ne nézz ki belőlem se! - mondta határozottan. - Viszont helyes döntés lenne, ha odaköltöznétek. - mondta tovább. - Emily többet láthatna engem, meg azért mégis együtt lenne a családja, már csak egy házban élne, úgy értem.- magyarázta.
-    Alapvetően nem lenne rossz ötlet, de így lehet, hogy nem él együtt a családja, de nem is veszekszünk. - hagytam egy hatás szünetet. - Az sem szeretném, hogy előtte marjuk egymást folyamatosan. - mondtam.
-    Brooklyn, ez egy lehetőség arra, hogy javítsunk a viszonyunkon. - mondta, majd szigorúan nézett rám.
-    Tegyük föl, hogy beleegyezek! - mondtam, majd rá pillantottam. - Hol lakunk majd? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-    Vannak szabad szobák abban a hatalmas házban. - mondta, mire bólintottam.
-     De a barátnőd, látványosan utál minket. - mondtam. - Azért az Ő véleménye fontos számodra, nem? - kérdeztem.
-     Ebben a helyzetben nem. - mondta határozottan. - Nem lakik a házban, tehát nincs szavazati joga. - mondta.
-     Oké, te tudod. - rántottam vállat, majd leparkoltam Kim háza előtt. - Itt vagyunk. - mondtam.
Kiszálltam, majd kivettem a hátsó ülésről a táskámat.
-     Most nem Én fogom leüvölteni a fejed azért, mert felelőtlen apa vagy, hanem egyenesen a saját lányod. - mosolyodtam el. - Erre készülj fel! - mondtam.
-     Féljek tőle? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-     Figyelj, ha logikusan gondolkozol, rájössz, hogy kellene. - mosolyogtam rá. - Az mi lányunk! - mondtam. - Már az elviselhetetlen, ha Én sikítok, főleg ha válaszul te üvöltesz. - magyaráztam, - Na most ezt képzeld el egy kis emberbe belepréselve. - mosolyogtam rá amolyan "most kinyírnak" mosollyal.
-     Oké, felfogtam. - bólintott, majd bementünk.
Felrohantunk az 1. emeletre és benyitottam.
-     Anya! - ugrott a nyakamba szipogva Emily. - Baj volt, ugye? - kérdezte szipogva, miközben erősen szorítottam magamhoz, mint akinek az élete múlik rajta.
-     Igen, de már nincs. - suttogtam és simogattam a hátát.
-     Én miért nem mehettem? - kérdezte mérgesen.
-     Mert veszélyes lett volna. - mondta.
-     Oké, igazad van. - bólintott.
-     Szia Kicsim. - guggolt le mellénk Louis.
-     Apa! - ugrott a nyakába. - Te csináltad a bajt, ugye? - pillantott rá szemrehányóan.
-     Igen. - bólintott.
-     Buta vagy! - rázta a fejét Emily.
-     Tudom. - mosolygott rá Louis.
-     És vérzik az oldalad! - mondta ijedten a kislányom.
-     Ezt is tudom. - bólintott.
-     De nem szóltál volna! - néztem rá mérgesen.
-     Majd megoldom. - legyintett.
-     Nem, nem fogod. - mondtam szigorúan. - Kim, köszönöm, hogy vigyáztál Emilyre, de nem nagy gond, ha ma itt alszik? - kérdeztem.
-     Nem, dehogy! - mosolygott és megölelt.
-     Anya, veletek akarok menni! - mondta.
-     Holnap reggel jön érted valaki! - pusziltam meg a fejét.
Elindultunk, majd az egész úton csöndben voltunk. Mikor megérkeztünk, kiugrottam az autóból, majd berontottam a házba. Lerúgtam a cipőmet, majd bementem a nappaliba.
-     Kinek van még sebe? - kérdeztem a nappaliban ülők közül.
-     Megoldottam. - húzta fel a pólója oldalát Harry.
-     Te hogyan szerezted? - kérdeztem tőle.
-     Visszapofáztam. - mondta, mire bólintottam.
-     Te? - fordultam Louis felé.
-     Én is visszapofáztam, meg verekedtem, meg megfenyegettem. - mondta.
-     Akkor, indulj! - mutattam az emelet felé.
-     Minek? - kérdezte.
-     Mivel a pólód bele van ragadva a vérző sebben az oldaladon! - mondtam és fájdalmasan néztem rá.
-     De meg tudom csinálni magam is. - mondta, mire felhúztam a szemöldököm.
-     Azt megnézném! - nevettem el magam.
-     Meg foglak ütni! - mondta komolyan.
-     Szerinted hányszor küzdöttem a kicsi Tomlinson-nal? - húztam fel a szemöldököm. - Le kellett fognom, hogy kiszedjek egy szálkát a kezéből, különben szembe szúr a csipesszel! - mondtam mosolyogva. - Hidd el, fel vagy készülve ilyenekre. - bólintottam.
-     De Én nem 4 éves kislány vagyok! - mondta idegesen.
-     Én meg nem fogok könyörögni neked, tehát elindulsz az emeletre! - mondtam szigorúan.
-     Mit csinálsz, ha megütlek? - kérdezte.
-     Nem fogsz. - mondtam. - De ha mégis, visszaütök! - mondtam, majd elindult fel és közben horkantott egyet.
A fürdőjébe mentem, ahol megtaláltam mindent, amire szükségem volt.
-    Ülj le! - mondtam, mire leült a kád szélére.
Én leguggoltam elé, de hangos roppanással adta tudtomra a térdem, hogy ezt túl hirtelen tettem. A pólójának szélét óvatosan megfogtam, majd lassan és óvatosan húztam felfelé. Közben hangosan kiabálva szitkozódott a fájdalom miatt. Mikor kellően felhúztam a pólóját, a vattapamacsot a fertőtlenítőbe mártottam, majd óvatosan a sebhez érintettem. Hirtelen felhorkantott és összes izma megfeszült, majd lassan kezdtem bekenni a sebet. Mikor készen lettem, muszáj volt Louis-t átölelnem, ahogy bekötöttem a sebét. Az arcom majdnem az övéhez ért, de nem néztem rá.
-    Kész vagy, remélem nem haltál bele! - mondtam, majd felálltam.
-    Kösz. - morgott.
-    Azért most egy darabig legyél óvatos! - figyelmeztettem, majd kimentem Ő, pedig követett.
Mikor leértük, Emily Niall ölében üldögélt és nevetett.
-    Emily. mit keresel itt? - kérdeztem mérgesen.
-    Lehet, hogy beültem az autóba csöndben. - mondta halkan.
-    Mit csináltál? - kérdezte Louis is mérgesen.
-    De csak mert hiányoztál Apa! - mondta szipogva.
-    Te is Kicsim, de ez nem megoldás! - mondta szigorúan Louis. - Iszonyú balesetveszélyes, amit csináltál! - mondta.
-    Igen? - néztem Louis-ra felhúzott szemöldökkel.
-    Tudom, hogy nem vagyok ártatlan. - mondta Louis.
-    Mit vártam tőled, az Ő lánya vagy! - böktem Louis felé és sóhajtottam.
-    Akkor nem haragszotok? - kérdezte, mire összenéztünk és Emilyre mosolyogva megráztuk a fejünket.
Mosolyogva szaladt hozzánk, majd megölelt egyszerre.


2015. december 15., kedd

2. rész - Rossz döntés volt!

Fura volt, hogy Emily nincs otthon, de megszokható. Nyugodtan sétáltam ki a konyhába és iszogattam a kávém. Nem volt semmi a fejemben. Egyszerűen, csak egy rádióban hallott dallam, ami megragadta a fantáziám. Vidám dallam volt, pörgős. Olyan, mint az átlagos napjaim voltak. Eszembe jutottak a napok, mikor még egy hatalmas pocakkal ücsörögtem a szüleim házának kertjében, élvezve a gyér, mégis meleg napsütést. Iszogattam a teámat és akkor úgy éreztem, gondtalan vagyok. Akkor úgy meredtem magam elé, mint egy kislány. Eszembe jutott, az az ezer mozdulat, mikor kezemet a gömbölyű hasamon pihentettem. Akkor még azon merengtem, vajon milyen lesz a gyerekem. Most teljesen más. Vannak gondjaim, nem is kevés. De ezeket Emily egy mosollyal is el tudja tüntetni a fejemből.
Ábrándozásomból a telefonom hangja zökkentett ki. Rövid, mégis tökéletes telefonbeszélgetésnek lehettem részese. Felvettek egy drága étterembe pincérnőnek. Bár tudom, nem sokáig lesz enyém az állás. Hiszen, csak rám kell pillantani. Én nem az vagyok, aki simán odalép egy idegenhez és a legrosszabb napján is mosolyogva veszi fel a rendelését. Nem. Én nem tudok mindenkire mosolyogni. Meg, persze Emily miatt sem lehet enyém az állás huzamosabb ideig. Mégis estére sikerült összeszednem magam, mivel este kezdek. Csöndesen lépkedtem, az esernyővel a kezemben, amin minden esőcsepp csöndesen koppant. Mielőtt beléptem volna, összecsuktam a vizes esernyőt. Az újdonsült főnököm magabiztosan lépkedett felém. Körülnéztem és egyáltalán nem illettem az étteremben üldögélő emberek közé. Én sosem szerettem ennyire kiöltözni. Itt külsőre is látszott, hogy gazdag emberek étkeznek és csöndesen társalognak. A főnököm elkísért hátra, az öltözőbe, majd a kezembe adta a ruhámat. Egy fehér blúzt kaptam, egy fekete szoknyát és egy kötényt, amin az étterem neve díszelgett. Gyorsan átöltöztem, majd az össze-vissza álló hajamat kontyba fogtam. Összeszedve magam, kiléptem. Egy fiatal lány elmagyarázta a nem túl bonyolult feladatomat. Felveszem a rendelést, leadom a szakácsnak, majd kivisszük az ételeket, illetve italokat. Udvariasan indultam minden asztalhoz. A műszakom éjfélig tartott. 11 órakor már fáradt voltam, de mégis sietősen indultam meg a 24-es asztalhoz. Közelebb érve, kezdtek megfagyni a végtagjaim. Egy ismerős arc, körülötte szintén ismerősökkel. Tudtam, hogy az összes többi kollégám ismeri és tudja, ki Ő. Nem mertek volna odasétálni hozzá, hogy felvegyék a rendelést. Én, viszont néha magam sem tudom, miért túl bátor vagy. Talán nem kéne bíznom abban, hogy minden rendben lesz. Pedig ez szinte mindig, csak az elmémben van így. Csöndes köszönés után, érzetem a tekintetüket magamon. Lehajtottam a fejem, de tudtam, hogy megismernek.
-    Brooklyn, mit keresel itt? - kérdezte, mire remegni kezdtek a lábaim és legszívesebben kirohantam volna az esőbe, egészen hazáig meg sem álltam volna.
-    Itt dolgozom. - nyögtem ki nehezen, hiszen nemigen jött hang a torkomból.
-    Mióta? - kérdezte Liam.
Kicsi megkönnyebbülés, hogy Ő beszél hozzám, de ettől függetlenül féltem.
-   Ma kezdtem. - mondtam halkan.
-   Mikor végzel? - kérdezte Niall kedvesen.
-   Éjfélkor. - mondtam.
-   Utána hazamész, ugye? - kérdezte Louis, határozottan kék tekintetét az enyémbe fúrva.
-   Igen. - bólintottam.
-   Hazaviszlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, egyszerűen tényként.
-   Nincs rá szükség, van lábam. - mondtam magabiztosan.
-   Nekem, pedig autóm és zuhog az eső. - mondta és próbált felülkerekedni rajtam.
-   Esernyőm is van. - jelentettem ki.
-   Tudod, hogy nem érdekel, ugye?! - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-   Nem kötelességed engem fuvarozni és nem is szeretném. - mondtam, miközben a kezemben tartott kis jegyzettömb sarkára firkantottam.
-   Remélem tudod, hogy itt leszek. Nem igazán zavar a rettentő makacsságod. Elviszlek és nincs más választásod. - mondta.
Én megráztam a fejem, majd felvettem a rendelésüket. Én vittem ki az italokat és az ételeket is. Más úgysem mert volna az asztaluk közelébe merészkedni sem. Éjfélkor még gyorsan leszedtem az egyik asztal terítékét, majd a konyhába raktam a tálcám és az öltözőbe igyekeztem. A velem egy időben dolgozó kollegináim is ott voltak, de nem beszélgettünk, nem ismerjük úgy egymást. Láttam a nézésükön, hogy érdeklem őket. Legfőképpen az, hogy miért mentem oda ahhoz az asztalhoz, ahol egy csapat rossz kinézetű bűnöző ült, elegáns ruhákban. Az egyik lány, mégis közelebb lépett hozzám és megszólított.
-   Brooklyn, ugye? - kérdezte halvány mosollyal.
-   Igen, de a Lyn tökéletes. - mosolyodtam el.
-   Csak azt szeretném kérdezni, hogy miért mertél odamenni ahhoz az asztalhoz, amit körbeültek gyilkosok és bűnözők? - kérdezte, kicsit tartva a választól.
Én elmosolyodtam és halk kuncogás tört elő belőlem. Borzasztó hallani, így kimondva, mégis igaz.
-   Az egyik a lányom apja. - mosolyodtam el óvatosan.
Lucy
-   De... - dadogott és a többi pincérnő is nagy szemekkel nézett rám.
-   Régen volt, akkor normális és szerethető srác volt. - mondtam.
-   Értem. Már azt hittem... - utalt arra, hogy beleszerettem egy ilyen emberbe.
-   Nem, 4 éves a kislányom. - mosolyogtam rá.
-   Nem lehet könnyű életed. - ölelt magához.
Egy idegen lány volt, akinek a nevét sem tudtam, mégis sokat jelentett az az ölelés. Nem sajnálatból ölelt meg, hanem megértésből.
-   Egyébként, Lucy vagyok. - mosolygott rám, mikor eltávolodtunk.
-   Örülök, hogy megismertelek. - mosolyogtam rá.
-   Nagyon jó anya lehetsz. - eresztett biztató mosolyt.
-   Köszönöm. - mosolyogtam, majd kilépett és követte Őt a többi, már átöltözött pincérnő.
Én is elkezdtem öltözni. Óvatosan vettem le a drága ruhákat magamról, amik egyáltalán nem illettek hozzám. Sokkal inkább a laza stílus híve vagyok. Gyorsan belebújtam az egyszerű farmeromba, majd a pulcsimat is átvettem. Eközben a régi baglyos fülbevalóm, amit még a ballagásomra kaptam, mozgásomat követve libbent ide-oda a fülemben. A lábamat a szürke tornacipőmbe bújtattam, majd bekötöttem és a táskámat a vállamra kapva indultam ki. Az öltöző előtt megdermedtem. Louis kint van és, ha meglát kilibbenni, utánam siet. Okosabbnak kell lennem. Hátat fordítottam az asztalokhoz vezető ajtónak és a hátsó bejáraton távoztam. Az esernyőmet előhúztam a táskámból, majd a fejem fölé tartva lépdeltem az otthonom felé. Közben megcsörrent a telefonom. Más nem nagyon hívhat, mint Kim.
-    Szia! - mondtam és a lábam éppen halkan csobbant egy pocsolyába.
-    Helló, tudod ma a lakásodon kívül hagytad a kulcsod! - mondta nevetve.
-    Nálad van? - kérdeztem ijedten,
-    Igen, de a szüleimnél vagyok. - mondta, mire tanácstalan voltam.
-    Akkor hogyan menjek haza? - kérdeztem.
-    Menj hozzám, van kulcsod. - mondta.
-    Köszönöm Kim, te vagy a mindenem. - mondtam hálásan.
-    Nem igaz! - vágta rá.
-    Oké, Emily a mindenem! - nevettem el magam. - Te vagy a szívem csücske! - mondtam vidáman.
-    Tudom, de inkább vigyázz magadra, ugyanis hajnal van és te a zuhogó esőben szeled London utcáit! - mondta.
-    Rendben, akkor aludj jól! - mondtam mosolyogva.
-    Te is, szia! - mondta, majd Én is elköszöntem és bontottuk a vonalat.
Csönd volt, minden utcában. Túl nagy csönd. Hirtelen valaki hátulról elkapta a táskám, mire sikítottam egy vérfagyasztót. Nem láttam az alak arcát, mert sötét volt. A táskámat kirántotta a kezemből, majd a hatalmas téglaház koszos, pergő festékű oldalához. A pulcsim háta lassan kezdett megtelni vízzel, míg az alatt a pár másodperc alatt, megfagyott a leheletem. De szerencsére Én sem vagyok sík hülye, így a kezemben pihenő esernyővel hatalmas ütést mértem a támadóm fejére. De a titokzatos alak, sokkal erősebb volt nálam és egy szisszenéssel tűrte az ütést és szorított erősebben. A kezemen biztosan nyomot fog hagyni, ahogy a hátamon is. Kifolyt a könnyem a szorítás hatására, majd 4 szintén sötét magas alakot láttam.
Ezt nem hiszem el! 5-en vannak! Valószínű, nem csak a táskám kell nekik! - sikított bennem egy hang, mire iszonyatos vergődésbe kezdtem.
Közben a szemem sarkából figyeltem a másik 4 alakot. Hirtelen az egyik hátulról elrántotta a fogva tartóm és egy hatalmas, tökéletes ütést mérve annak arcára, a földre teremtette, a pocsolyák közé.
Király, 4-en maradtak, akik velem akarnak tenni valamit!
Vagy megmentenek!
Felejtsd el, hülyeség!
De minek kellek Én neki?! Sokkal szebb lányokat is elkaphatna!
Akkor is, közel vagy, gyenge és sírsz!
A gondolataim vitája közül egy erős kar szakított ki. Megfogott a karomnál, hogy rám nézhessen. Láttam, hogy az arcomat nézte. Semmit nem láttam, csak az éppen velem szemben álló férfi világító kék szemeit.
Várjunk! Én ismerem ezeket a szemeket! Ez csak is Louis lehet! - kiabálta bennem egy hang.
Hatalmas sóhaj szökött ki a számon.
-   Brooklyn! - szólt hozzám hangosan és szigorúan.
Én nyöszörögtem egyet, majd egy nagy levegő után megszólaltam.
-   Louis, mond, hogy te vagy! - könyörögtem az alaknak, akinek csak a szemeiben bízhattam.
-   Én vagyok. - mondta nyugodt hangon.
-   Nem hittem volna, hogy valaha örülni fogok neked. - sóhajtottam hatalmasat.
-   Kösz. - morgott.
-   Bocs, most hallgatnom kellett volna rád. - mondtam halkan.
-   Nem csak most. - mondta szigorúan.
-   Azért abban megegyezhetünk, hogy nekem is lehetnek rossz döntéseim, nem? - kérdeztem, mire csak bólintott.
-   Hazavihetlek? - kérdezte.
-   Nem haza megyek. - mondtam halkan.
-   Hova mész? - kérdezte idegesen.
-   Kimhez, mert a lakáskulcsomat otthon hagytam és Kim a szüleinél van vidéken, de hozzá van külön kulcsom. - magyaráztam.
-   Felejts el! - mondta szigorúan.
-   Akkor hova menjek? - kérdeztem kitett karokkal, de mikor felemeltem a kezem felszisszentem.
-   Hozzánk jössz és azt megnézem majd! - mutatott a kezemre.
-   De... - mondta volna.
-   Brooklyn, ne makacskodj, mára elég! - kiabált rám Harry.
-   Rendben. - morogtam, majd megindultam utánuk.
A támadóm a földön feküdt és otthagyták, de Én rá néztem.
-   Őt itt akarjátok hagyni? - mutattam a földön fekvő emberre.
-   Az volt a terve, hogy megerőszakoljon, nehogy megsajnáld! - nézett rám fájdalmas arckifejezéssel Louis.
-   Oké, bocs! - mondtam és védekezően feltettem a kezeim. - Ez ilyen anyai hülyeség. - mondtam, majd csöndesen követtem őket.
A végtagjaim még mindig remegtek.
-    Te velem jössz! - nézett rám szigorúan Louis, majd követtem az autójához.
A többiek mind Harry autójával mentek. Óvatosan beültem Louis mellé, majd hatalmas sóhaj tört ki belőlem, mégis reszkettem.
-    Brooklyn, remegsz! - mondta Louis.
-    Jól vagyok. - suttogtam.
-    Biztos? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-    Igen, csak pillanatnyi sokk. - mondtam és bólintottam. - Ugye nincs semmi bajod? - kérdezte ijedten néztem rá.
-    Nincs, nem engem támadtak meg. - morgott, majd elindultunk.
Innentől kezdve csöndben voltunk, csak a motor búgását lehetett hallani és az esőcseppek koppanását. Nagyon fáradt voltam, mégsem tudtam volna aludni. Annyira sok minden történt egy pillanat alatt, hogy fel sem fogtam. Pár perc múlva a hatalmas ház előtt parkoltunk le. Csöndesen szálltam ki. Harry ment be először, majd követtem és Louis jött mögöttem. Amikor lehúztam a cipőm, elmosolyodtam. Olyan kicsi lábam van, hogy cipőt is épphogy találok a lábamra, de olyan is van, hogy a gyerek soron van csak. A zoknijaim is majdnem mind figurásak. Most éppen egy Micimackós zokni volt rajtam, amin kuncogtam.
-    Nem nőtted ki? - kérdezte Niall a lábamat látva.
-    Nagyon kicsi lábam van. - nevettem.
-    Látom, nem nőtt. - mosolyodott el Louis a lábamat nézve.
-    Hogy veszel cipőt? - kérdezte nevetve Liam.
-    A gyerek osztályon. - nevettem. - De mikor csak a szüleimnél kirohanok a kertbe és felveszem apukám cipőjét, olyat esek pofára, de még anyukáméban is! - nevettem.
-    Akkor itt alszol? - kérdezte Niall.
Én már szólásra nyitottam a számat, mikor Louis egy szigorú tekintettel válaszolt helyettem.
-    Igen. - jelentette ki fölényesen.
-    De van hova mennem. - mondtam nyafogva.
-    Akkor is itt maradsz! - vágta rá.
-    Nem vagy az apám! - mondtam karba tett kézzel.
-    Viszont már egyszer sikerült bajba keveredned! - mondta önelégült vigyorral.
-    És az nem tökéletes, ha elviszel? - kérdeztem.
-    Maradsz! Egyáltalán nem érdekel a nyávogásod! Kikötlek! - mondta, mire morogtam egyet.
-    De miért nem hagysz élni?! - akadtam ki.
-    Hagylak élni, de egyedül vagy és elfelejtheted, hogy így elengedjelek bárhova is! - mondta karba tett kézzel.
-    De majdnem megvédtem magam! - emeltem fel a mutató ujjam.
-    Ja igen, akartam is mondani! Nem volt rossz ütés, csak legközelebb legyél határozottabb! - mosolyodott el.
-    Ó, a határozottságommal semmi baj! - mondtam mérgesen.
-    Oké, rakok neked ruhát a fürdőmbe, mindjárt jövök. - mondta, majd felment.
-    És, akkor Én ne boruljak ki?! - fordultam idegesen a másik 3 fiú felé, közben a lépcsőre mutatva, ahonnan eltűnt Louis.
-    Azt hittem, megszoktad a kis Tomlinson miatt! - mondta Niall.
-    Emily, az Én lányom is! Tudod, ezért van, hogy egy kis normálisság is szorult belé! - mondtam mérgesen. - De ebbe! - mutattam a lépcső felé. - Fú de agyonverném! - toporzékoltam idegesen.
-    Nyugi van Brooklyn! - lépett mellém nevetve Liam és átölelt oldalról.
-    Ha egyszer lejön onnan, megfojtom! - mondtam mérgesen. - Már, ha van bátorsága lejönni! - horkantottam.
-    Nem vagy annyira hozzászokva! - mondta Niall.
-    Ebben biztos lehetsz! - vágtam rá.
-    Azt hittem, anyaként edzett vagy! - mondta Liam rám nézve.
-    Figyelj, ha betöröd a fejed, simán kitisztítom a sebed és bekötöm, ha összeveszel egy játékon valakivel, simán kibékítelek titeket, de ez nem tartozik az anyuka nevezetű témába! Tudod, talán lehetne nyitni egy iskolát: Hogyan viselje el Louis Tomlinson-t! - morogtam.
-    Ha betöröm a fejem, nem kéne kórházba vinni? - húzta fel a szemöldökét Harry.
-    Simán megcsinálom, csak nem kell fizetned! Szerinted, egy kis Tomlinson hányszor töri be a fejét? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-    Emily betörte a fejét?! - kérdezte ijedten a lerobogó apuka.
-    Nem most, de Én most fogom a tiedet! - mondtam mérgesen.
-    Nyugodj meg és vonulj fel zuhanyozni! - bökött az emelet felé.
-    Esetleg térképnek, vagy GPS-nek nézek ki?! - kérdeztem csípőre tett kézzel. - Életemben nem jártam az emeleten! - forgattam a szemem.
-    Megmutatom. - mondta Louis, majd megindult fel Én, pedig követtem.
Én csöndesen gondolkoztam, hogyan öljem meg.
-    Ez a szobám! - mutatott az ajtóra, majd benyitott. - Ott a fürdőm és kiraktam neked ruhát. - mondta.
-    Kösz. - morogtam az orrom alatt.
Louis otthagyott Én, pedig villám gyors zuhanyzást hajtottam végre. Megtörölköztem, majd belebújtam Louis pólójába, alsójába és a melegítőnadrágjába. Belenéztem a tükörbe, majd kócos hajamat egy copfba fogtam össze. A ruháimmal a kezemben léptem ki, majd lementem.
-    Nehéz volt végre nem a saját makacs fejed után menni? - kérdezte fölényesen Louis.
-    Ha Emily lennék, most visszaszólnék, olyan Louis Tomlinson fajta beszólással, de nem fogok. - mondtam karba tett kézzel pimasz mosollyal. - Mert nem vagyok olyan mint te. - mosolyogtam rá pimaszan.
-    Menj aludni. - mondta.
-    Nem vagy az apám. - mondtam.
-    Nem, de rohadt fáradt vagy, látom. Menj a szobámba. - mondta.
Én az ázott táskám belsejéből kivettem a telefonomat, majd a hatalmas melegítő zsebébe csúsztattam.
-    A telefonoddal alszol? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Louis.
-    Nem, csak van egy lányom, aki nincs otthon! - forgattam a szemem, majd felmentem.
Letettem a telefonom az éjjeli szekrényre, majd fintorogva feküdtem Louis ágyába. Mégis pillanatok alatt sikerült elaludnom.

A telefonom csöngésére keltem. Anyukám hívott, de tudtam, hogy Emily csilingelő hangját fogom hallani.
-     Szia! - mondtam vidáman.
-     Szia Anya! - mondta vidáman Emily, mire arcomra hatalmas mosoly ült ki.
-     Jól el vagy? - kérdeztem, miközben kimentem a szobából és a lépcsőn is lerobogtam.
-     Igen, egy csomó mindent csináltunk, ettem egy csomó csokit! - mesélt, miközben Én a konyhába értem, ahol mind a 4 fiú volt.
-     Mit ettél?! - kérdeztem mosolyogva.
-     Semmit! - vágta rá.
-     Én úgy hallottam, egy csomó csokit ettél! - mondtam mosolyogva, de nem akartam elnevetni magam, mert akkor nem venne komolyan, így a szám elé szorítottam a kezem.
-     Nem, nem ettem csokit! Csak zöldségeket! - mondta ártatlanul.
-     Csak zöldségeket?! Egy falat csokit se? - kérdeztem mosolyogva.
Ezen a beszélgetésen, már az egész konyha nevetett.
-     Nem! - mondta.
-     Normális vagy?! - kérdeztem nevetve. - Abba Én is belehalnék! - nevettem.
-     Anya, azt hittem haragszol! - nevetett hangosan, még a fiúk is hallották.
-     Jaj, milyen rossz vagyok! - nevettem.
-     Apa ott van? - kérdezte.
-     Itt van. - mondtam mosolyogva.
-     Oké, beszélhetek vele? - kérdezte.
-     Tehát engem meguntál? - kérdeztem mosolyogva.
-     Nem, de beszélni akarok Apával! - mondta.
-     Beszélni akar Apával! - nyújtottam a telefonom nevetve Louisnak.
Louis elvonult a telefonommal.
-     Ő keltett? - kérdezte mosolyogva Niall.
-     Igen, de korán kelő. - mosolyogtam.
-     Te is, ugye? - kérdezte Liam.
-     Igen. - mosolyogtam.
-     Annyira édes voltál, amikor csak azért mosolyogtál, mert hallhatod a hangját. - mosolygott rám Niall.
-     Az Én lányom. - rántottam vállat.
-     Le sem tagadhatnád! - nevetett Liam.
Ekkor Louis tért vissza és odaadta a telefonomat. Ekkor csöngettek, majd mindenki rám nézett.
-     Mi van?! - néztem rájuk értetlenül. - Én nem itt lakom! - mondtam és védekezően feltettem a kezem.
-     Megyek. - mondta Harry.
Hirtelen betört az ajtón, Harryt kikerülve Kim.
-     Brooklyn, most azért jöttem, hogy megfojtsalak! - hallottam a legjobb barátnőm hangját.
-     Hányszor mondtad már ezt! - forgattam a szemem.
-     Ha nem vagyok veled, képes vagy elhagyni a fejedet is! - szidott.
-     Tudom és azt is, hogy egy hülye vagyok! - öleltem szorosan magamhoz.
-     Amúgy meg, hogy nézel ki? - kérdezte nevetve.
-     Azt hiszem, ezt már szóba se hozd! - mondtam a szememet forgatva.
-     Akkor képzelem milyen volt a tegnapi napod! - nevetett.
-     A reggelem jól indult, aztán hirtelen fordulat következett és semmi jó nem történt velem. - mondtam. - De ez egy nagyon hosszú sztori! A lényeg, hogy haza akarok menni. - mondtam.
-     Oké, ne hisztizz. - mondta. - Várjunk, a ruháidat is elhagytad?! - kérdezte értetlenül.
-     Nem, megmondtam, hogy nagyon hosszú történet! - mondtam.
-     Van rá esély, hogy valaha egy részét is megtudjam?-  kérdezte, mire vállat rántottam.
-     Elég annyi, hogy hülye voltam, makacs és meggondolatlan. - mondtam, mire elmosolyodott.
-     Egyszerűen, csak önmagad! - szorított magához, miközben kuncogtam.
Olyan érzésem volt, mint egy bezárt állat. Legszívesebben már rég hazarohantam volna. Végül sikerült indulásra bírnom Kimet. Louis ruháiban kellett elmennem, mivel az enyémek vizesek voltak. Úgy éreztem, nem kellene engednem, hogy Louis és Emily találkozzanak. Persze szeretik egymást, de bajba fogja keverni Emilyt! Érzem, minden végtagomban, hogy nagy baj lesz ebből.



2015. december 10., csütörtök

1. rész - Félek

Hétvége van, mégis korán keltem. Ezt tőlem örökölte Emily, mert nem sokkal azután, hogy elkezdtem reggelit készíteni.
-   Mi a reggeli? - ölelte át a lábaimat hátulról Emily.
-   Vajas-lekváros pirítós, éhes vagy? - kérdeztem, miközben felültettem a mosolygó kislányt a pultra.
-   Igen! - mosolygott és egyik ujját belemártotta a lekvárba és lenyalta.
-   Szeretnél találkozni Louisval? - kérdeztem mosolyogva, de legbelül féltem.
-   Persze, Ő az apukám! - mosolygott vidáman. 
-   Nem is félsz tőle? - kérdeztem. 
-   Egy kicsit ijesztő a kinézete és szigorúnak tűnik, de biztos kedves! - mosolygott. 
Hát igen, ez a gyereki ártatlanság. Igazából az Én Louismtól nem féltem, csak attól az embertől, aki belőle lett. Biztosan nem hagynám egyedül Emilyt egy légtérben Louisval és a barátaival. Bátor kislányom van, szó sincs róla, de Én már kevésbé vagyok bátor. Nem érdekel, hogy Louis az apja, akkor is egy bűnöző! Pontosan ezért szakítottam vele; mert el akartam felejteni! Nem engedte, hogy segítsek neki, kezdett eltaszítani magától és eltüntette azt a fiút, akit Én régen annyira szerettem. De Ő eltűnt. Megölte az a Louis Tomlinson, aki annyi rosszat tett és számomra titok, hogy hogyan, de kijutott a börtönből és a lányával akar találkozni, akit nagyon is féltek. Az egyetlen ember, akit ilyen helyzetben áthívhatok: Kimberly. Gyorsan előhúztam a telefonom, majd már hívtam is. Egy csöngés után, már a vidám, mosolygós hangját hallhattam.
-   Szia! - mondta vidáman.
-   Szia. Át tudnál jönni? - kérdeztem.
-   Persze, indulok. - monda elkomolyodva.
Igen, tudja miről lesz szó, mert úgy ismer engem, mint a testvérét. Akkor ismert meg, mikor szakítottam Louisval és teljesen össze voltam törve. Mióta tudtam Emily létezéséről, segített mindenben. Akkor törtem össze a legjobban, mikor a szülésem előtt egy nappal, rögtön azután, hogy kiléptem a kis rózsaszínre mázolt szobából, egy ismerős nevet hallottam.

~Visszaemlékezés~
Éppen azon merengtem a kislányom szobáját kémlelve, hogy milyen lesz majd, mikor egy számomra túl jól ismert nevet hallottam a tv-ből. 
"Louis Tomlinson"
Hallottam, hogy csönd lett, vagyis megállították a nappaliban az adást. Én a hatalmas hasamra téve a kezem elindultam a nappali irányába. Mikor beléptem, egyenesen a tv-re pillantottam. Louis arca nézett vissza rám, de nem olyan volt, mint régen. Sokkal férfiasabb lett, mégis megmaradt az aranyos tekintete. Még az is lehet, hogy csak Én látom benne azt a régi bájt. Talán eltűnt. A szívéből, biztosan. Nem tudtam miért lehet a tv-ben, de annak ellenére, hogy tudtam, hogy valami bűn miatt, reméltem, hogy mégsem. 
-   Biztosan meg akarod nézni? - pillantott rám aggódva Kim. 
-   Igen. A múlt, nem tehetek ellene semmit, Én nem ezt az embert szeretem. Én a régi Louist szeretem és ez a kislány nagyon remélem, sose fut össze ezzel az alakkal. - mondtam. 
-   Én is! - mondta Kimberly, majd elindította az adást. 
Kijutott a börtönből. Ez volt a hír, amit bemondtak a tv-be. Egyik felem örült neki, a másik sírt. Örültem, mert talán valami kis rész a szívemben, aminek létezéséről magam sem tudok, hiszi, hogy ott van a régi Louis Tomlinson. Sírtam, mert az eszem tudta, hogy ez a borzasztó ember, aki régen még szerethető volt, most szabadon járkál a világban. 
-   Na félj, sem te, sem Emily nem fog vele összefutni, soha! - nyugtatott legjobb barátnőm. 

~Jelen~
Ez a "soha" most valahogy eljött. Talán félek ettől a Louistól? Nem. Magamat nem féltem tőle, csak Emilyt. Nem érdekel, hogy miket tett! Egy rossz mozdulat a lányom felé, beleértve a barátait is és úgy neki megyek, mintha Én lennék az erősebb és a keményebb. Pont nem érdekelne, hogy miket járt meg, vagy mit tehet velem! A lányomat minden áron megvédem.
Ábrándozásomból a kislányom örömködése ébresztett fel, mikor ajtót nyitott Kimnek.
-   Hozzám jöttél? - kérdezte tőle mosolyogva Emily, miközben Kim az ölébe kapta.
-   Most nem; most Lynhez jöttem, de hoztam neked valamit! - mosolygott rá és megpuszilta a kis arcát.
-   Mit? - kérdezte izgatottan a keresztanyját a kislányom.
-   Tessék, de ha Anya kérdezi, fogalmam sincs, honnan van! - puszilta meg a fejét, mikor átadta neki a nyalókát és elszaladt vele a kislányom.
Én elnevettem magam, majd megöleltem a legjobb barátnőmet.
-   Mit égetsz el éppen? - kérdezte.
-   A pirítóst! - csaptam a homlokomra, majd gyorsan kivettem a pirítóból és új szeleteket helyeztem bele.
-    Tehát mi a baj? - kérdezte és felült a konyha pultra.
-    Félek. - vallottam be.
-    Nincs mitől, ha bántja úgyis kibelezem! - mosolygott.
-    Oké, de mi van, ha... - mondtam volna, de csöngettek.
Természetesen, csak is az lehetett, akire a legkevésbé vágytam, hogy megérkezzen: Louis. Emily után Louis is belépett a konyhába.
-    Louis, Ő Kimberly, Kimberly, Ő Louis. - hadartam, majd az ablakhoz siettem. - Kim, figyelj a pirítósra! - mondtam neki sietve.
-    Oké, de te hova indultál és miért sietsz ennyire? - kérdezgetett Kim.
-    Milyen nap van? - kérdeztem.
-    Szombat. - mondták egyszerre hárman a konyhában.
-    Ja, oké. - fújtam ki a levegőt, majd visszamentem a konyhába.
-    Anya, megehetem a nyalókát? - kérdezte Emily.
-    Nem. - mondtam, miközben felültettem a pultra a keresztanyja mellé.  - Amúgy honnan van neked nyalókád? - kérdeztem és megálltam előtte csípőre tett kézzel.
-    Kimtől! - mutatott az említettre.
-    Te miért hozol neki reggel nyalókát? - csináltam úgy, mint aki leszidja, de mosolyogtam.
-    Bocsánat anya. - "szomorodott el", ezen Emily jót nevetett.
-    Majd reggeli után. - mondtam Emilynek. - Te, pedig... - néztem Louisra, majd elgondolkoztam.
-    Azt mondtad, ma eljöttök hozzánk. - mondta Louis.
-    Oké, kösz! - bólintottam.
-    Anya, mi van ilyenkor a fejedben? - kérdezte nevetve Emily.
-    Kicsim, semmi! - nevettem. - Ezért van velem folyton Kim. - mondtam.
-    Ja, különben téged is ottfelejtene valahol! - bólogatott Kim Emilyre.
Én háttal álltam nekik, de tökéletesen dobtam fejbe fakanállal Kimet.
-    Te nem vagy normális! - fogta a fejét, majd fejbe vágott a fakanállal.
-    Örülj, hogy nem egy kés akadt a kezembe! - nevettem.
-    Lyn, menj és készítsd össze magad, meg az ördögödet és addig Én elkészítem a reggelit! - nevetett rajtam Kim.
-    Oké, de ne égess le semmit! - mondtam.
-    Nem Én voltam az előbb sem! - nevetett Kim, mire megforgattam a szemem és lekaptam a pultról Emilyt egyenesen az ölembe.
-    Ugye nem hagytál ott sehol? - kérdezte aggódva Emily.
-    Nem, csak a keresztanyád egy bolond. - mondtam nevetve, majd letettem a földre. - Louis, gyere. - intettem neki.
-    Minek? - kérdezte.
-    Segítesz felöltözni? - mosolygott rá angyali tekintettel Emily, miközben kis kezét óvatosan az apja nagy kezébe csúsztatta.
Nem tudtam nem észrevenni Louis csuklóján, ahogy a bőrén a bilincs nyomot hagyott, de ez a nyom a lelkében lévő nyomot jelképezte kívülről.
-    Persze. - bólintott és halvány mosoly terült el az arcán.
Ilyenkor büszke vagyok a lányomra, mégis féltem. Ő nem vette észre a bilincs nyomát. Behúzta Louist a szobájába, aki körülnézett.
-    Tetszik a szobám? - kérdezte nagy mosollyal Emily.
-    Persze, illik egy olyan hercegnőhöz, mint aki benne lakik.- guggolt le Emilyhez.
-    Szerinted hercegnő vagyok? - kérdezte és meglepetten nézett az apjára.
-    Nálad szebb és hercegnősebb hercegnőt még sosem láttam. - simogatta meg a karját Louis.
Összerezzentem, mikor Louis hozzá ért, mégis megmosolyogtatott, hogy milyen gyengéd a lányával. Féltettem, de mikor csak megsimogatta, egy részem megnyugodott.
-    Emily, adjak neked ruhát? - kérdeztem mosolyogva.
Ő, csak bólintott, majd visszafordult Louis felé. Megálltam a szekrénye előtt, majd kivettem belőle egy fekete cicanadrágot, amin fehér virágok voltak és hozzá egy sima rózsaszín pólót.
-    Louis, segítesz neki? - kérdeztem rá nézve.
-    Persze. - bólintott rám nézve.
Én még lövelltem felé egy olyan "megfulladsz, ha baja lesz" pillantást, amin elmosolyodott, majd átmentem a szobámba. Nem válogattam sokat, egy sötét farmer, szürke rövid ujjú póló és feldobtam egy hajpántként használt piros kendővel. A fejemre tettem a napszemüvegemet, majd egy nagyon enyhe smink és kiléptem a szobámból. Félve pillantottam be a nyitott ajtajú rózsaszín szobába, de semmi baj nem történt. Emily fel volt öltözve és a haját fésülgette.
-    Nagyon profik vagytok. - mosolyodtam el.
-    Éhes vagyok. - mondta Emily.
-    Ha Kim nem gyújtotta fel a konyhánkat, ehetsz. - mosolyogtam rá.
-    Oké. - mosolygott, majd elindultam a konyha felé.
Még hallottam, ahogy Emily vidám hangon szól: "Gyere Apa!", majd kiértem a konyhába.
-    Nem tudom, mit aggódsz! - mosolygott rám Kim.
-    Ne hülyéskedj! - szóltam rá.
-    Oké, értem; de nyugi! - ölelt magához majd a kezembe nyomott két tányért.
Letettem az asztalra a két tányért, majd megérkezett kézen fogva az apa-lánya páros. Édesek voltak, mert annyira nem illettek egymáshoz!
-    Louis, neked is csináltam. - mosolygott rá Kim.
-    Köszönöm, de nem kérek. - mondta.
-    Akkor Emily, be kell tolnod még kettőt! - vigyorgott rá Kim.
-    Persze, majd utána nyalókát! - néztem a "bölcs" keresztanyára.
-    Kávét kértek? - kérdeztem.
-    Én igen. - mosolygott rám Kim.
-    Én is. - bólintott Louis.
Főztem három kávét, majd azokkal tértem vissza. Mikor leültem a lányom mellé, rá néztem. Egy pirítóst megevett, de a másodiknak már csak a felét és éppen az ujjával szedte le róla a lekvárt és nyalta le az ujjáról. Ezt mosolyogva nézte mellette a két felnőtt.
-    Emily, mégis mit csinálsz? - ültem le mellé mosolyogva és az asztalra könyököltem.
-    Semmit. - mosolygott ártatlanul.
-    Hogy lett lekváros a homlokod? - kérdeztem kíváncsi mosollyal.
-    Nem tudom. - rántott vállat, majd elnevette magát.
-    És ezt a "bölcs" apuka és a keresztanya hagyta? - pillantottam rájuk.
-    Hé, Én a jóságos keresztanya vagyok, aki mindent megenged! - emelte fel a kezét védekezően Kim.
-    És az Apa? - pillantottam Louisra.
-    Olyan aranyosan küzdött, nem akartam megszakítani benne. - mondta Louis a lányát mosolyogva nézve.
-    Oké, akkor Emily elmegy az apjával mosakodni Kim, pedig elmosogat! - osztottam ki büszkén a feladatokat.
Mind útnak indultak. Én először meglestem Kimet, majd elindultam Emily és Louis felé. Louis felemelte Emilyt az egyik kezével és a másik kezével mosta az arcát. A kislány nagyot nevetett, mikor az orrába ment a víz, hapcizott és kijött közben az orrából.
-    Kész vagy. - mosolygott rá Louis, majd megtörölte az arcát.
Mikor észrevettek, Emily odaszaladt hozzám, majd az ölembe kaptam.
-    Ha hercegnő vagyok, akkor te ki vagy nekem anya?-  kérdezte Emily mosolyogva.
-    Akkor is az anyukád vagyok! - pusziltam meg az arcát. - Csak te vagy az Hercegnőm. - mosolyogtam rá.
-    De Én már Apa hercegnője vagyok! - mondta.
-    Nem. - ráztam a fejem. - Kettőnk hercegnője vagy! - mosolyogtam rá, majd letettem.
-    És Kim? - kérdezte.
-    Ő meg egy udvari bolond. - nevettem.
-    Kim, te vagy az udvari bolondom! - szaladt nevetve a keresztanyjához Emily.
Én nevetve néztem őket.
-    Ki mondta neked? - kérdezte Kim.
-    Anya. - mutatott rám.
Én nevetve rá nyújtottam a nyelvem.
-    Igen, te ki vagy? - kérdezte tőlem.
-    Anya. - mosolygott rá Emily.
-    Oké, ezt megbeszéltük. - tette le nevetve Kim.
-    Akkor mehetünk Brooklyn? - kérdezte Louis mögöttem, mire halálra rémültem és megpördültem.
-    Persze, ahogy túléltem a szívrohamot! - tettem a mellkasomra a kezem.
Elindultunk a konyha felé.
-    Skacok, merre terveztek menni? - kérdezte Kimberly.
-    Hozzánk. - mondta Louis.
-    És mehetek? - kérdezte.
-    Nem zavarsz. - bólintott Louis.
-    Induljunk! - pattogott Emily.
-    Tessék. - adtam a kezébe a nyalókáját.
Mind felhúztuk a cipőinket, majd becsuktam az ajtót és elindultunk a földszintre. Kim autójából áttettük Emily ülését Louis autójába, majd Én az anyósülésre ültem és Kim Emilyhez hátra. Az út csöndes volt. Mikor megérkeztünk, kicsit megcsodáltam a házat. Hatalmas volt, mint egy palota, bár ne tudnám, honnan volt rá pénzük! Emily kikötötte magát, majd megvárta, míg Louis kinyitja neki az ajtót és vidáman ugrott ki az autóból. Kim mellé léptem, majd megkerülve a kocsit Louis mögé léptünk. Emily megfogta a kezem, mire rá mosolyogtam. Louis ment előre, majd kinyitotta az ajtót. Hangzavar volt a hatalmas házban. Nem zavaró hangzavar, inkább kellemes. A falak megfeleltek annak, amit vártam. Hűvösek voltak, de gyönyörű képek díszítették őket. Emily is felnézett a képekre és hozzám hasonlóan kíváncsian megcsodálta őket.
-    Ez most olyan anya-lánya pillanat volt! - mosolygott ránk az idő közben minket megelőző Kim. - Ugyan úgy vizsgáltátok ugyanazt a képet. - mosolygott, mire Emily is rá mosolygott, ahogy Én is.
A kislányom rám pillantott mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám.
-    Gyertek. - mondta Louis, majd kinyitotta az előtte lévő ajtót, ahonnan a zaj származott.
Egy nappaliba léptünk, ami sokkal barátságosabb volt, mint az előszoba, mégsem annyira, mint egy átlag nappali. Természetesen, ez a lakosok miatt lehetett, más okot nemigen tudnék találni. Ránk terelődött az összes figyelem, ami nekem annyira nem tetszett. A 3 fiút ismertem, de volt még 2 lány a szobában. Az egyik Liam ölében ült, tehát nem volt nehéz kitalálnom, hogy Ő a barátnője, de a másik lányt nem ismertem. Egyik lány sem volt nekem túl szimpatikus első látásra. Mindketten ki voltak varrva rendesen. A hajuk, pedig természetellenes színűre volt festve. Tudom, senkit ne ítéljünk meg külső alapján, de ezt most mond egy anyukának, akinek a 4 éves lánya a kezét fogja, miközben éppen egy szobában vannak 4 bűnözővel és két bizarr kinézető lánnyal. És akkor ne ítélkezzek! Szinte remegtek a végtagjaim. Az ájulás határán lehettem, pedig már láttam, ahogy Emily pontosan ezzel a 4 sráccal áll szemben, de most mégis megint sikerült aggódnom.
Eleanor Calder
Sophia Smith
-    Emily, Ők a barátaim. - mondta Louis, majd Emily elengedte a kezem és megfogta az apjáét.
Ez volt a pont, mikor ha nem lép mellém az egyetlen biztos ember, aki velem van, vagyis Kim, akkor egy fához hasonlóan dőltem volna el az egyik irányba. Így is összekoccantak a térdeim, de Kimberly tartotta bennem a lelket.
-    Tehát, Emily Ők a barátaim, Harry, Liam és Niall. - mondta neki Louis. - Srácok, Ő Emily a lányom. - mutatta be a kis mosolygós lányt.
Emily, természetesen nem félt, bátran lépett oda az apja "barátaihoz" és megölelte őket, Ilyenkor szoktam azért imádkozni, hogy féljen tőlük.
Louis minket is bemutatott mindenkinek. Emily Sophiát is megölelte, mert mosolygott rá, de Eleanort, vagyis Louis barátnőjét már nem merte. Eleanor csak ült komor tekintettel. Nem hinném, hogy kíváncsi volt ránk. Emily, mint mindig mosolygott és mellém lépett, majd mögém bújt.
-    Emily, nem szoktál ilyen félős lenni. - mosolygott rá Louis.
Persze, végre nem ölelgeti őket és nem járkál közöttük bátran, de te beszéld le róla! Ilyeneket nem örökölt tőlem! A bátorságát Louistól örökölte!
-    Apa, megmutattam a szobámat, te is mutasd meg a te szobád! - állt meg bátran a hozzá képest kétszer akkora apja előtt karba tett kézzel.
-    Így, már hihetőbb, hogy Tomlinson! - bólogatott mosolyogva Niall.
-    Gyere Hercegnőm! - fogta meg a kezét Louis, majd elindultak föl.
Na kösz, hagyjatok itt a kínos csöndben!
-    Lyn, teljesen megváltoztál! - nézett végig rajtam Niall.
-    Hogyan? - kérdeztem tőle mosolyogva.
-    Érett nő lettél! - mosolygott Liam.
-    Hát, igen... - bólogattam mosolyogva. - Ez történik az emberrel, ha öregszik. - mosolyogtam.
-    Vagy, ha születik egy gyereke! - karolta át a nyakam Kimberly.
-    Tényleg, mesélj milyen anyának lenni? - kérdezte kíváncsian Sophia.
-    Az elején ijesztő volt, de aztán belejöttem és csodás dolog. - mosolyogtam.
-    Belejöttél? - húzta fel a szemöldökét Kim.
-    Miért, nem? - néztem rá csípőre tett kézzel.
-    Nélkülem ottfelejtenéd még Emilyt is valahol! - mondta nevetve Kim, mire Niall, Liam és Sophia is nevettek.
-    Ez nem igaz! - mondtam.
-    Oké, akkor ne valld be! - legyintett Kim.
-    Ja, és fontos, hogy velem ellentétbe kevésbé idegesítő keresztanyát válassz! - mondtam gonosz mosollyal Kimre nézve.
-    Haha! - forgatta a szemét.
-    És milyen gyerek Emily? - kérdezte mosolyogva Niall.
-    Igazi Tomlinson. - bólogattam.
-    Vagyis rossz. - nevetett Liam.
-    Olyan, mint egy ördög! - mondtam. - Ha jó gyerek lenne, most nem lennénk itt! - mondtam mosolyogva.
-     Anya! Anya! Anya! - kiabált nekem a kislányom a csilingelő hangját. - Gyere! - kiabálta, mire megindultam a lépcső felé, de megint kiabált. - Nem kell, megyek! - kiabált, mire elnevettem magam.
Hirtelen a lábamnak csapódott, majd fenékre ült a lépcsőn.
-     Anya! - szólt rám.
-     Mi a problémád Emily? - kérdeztem mosolyogva.
-     Az utamban voltál! - mondta csípőre tett kézzel.
-     Sajnálom, te meg a hasamban! - mondtam mosolyogva.
-     Nyertél. - sóhajtott, majd leült a lépcsőre.
Én elnevettem magam. Hátra nézett, gondolom Louist várta.
-     Apa, gyere! - kiabált neki.
-     Nem megyek! - kiabált vissza neki.
-     Hogy lehet valaki ilyen makacs?! - forgatta meg a szemét, majd felpattant.
-     Tudod, emlékeztet valakire! - nevettem.
-     Oké, Én is makacs vagyok! - nevetett rám, majd felszaladt.
Én elnevettem magam a kislányomon.
-     Gyere onnan, mert megint neked megy! - nevetett Niall.
-     Képes ezt eljátszani a lakásban! - nevettem. - Behív a szobájába, állok az ajtóban és hozzám akar szaladni, de nekem csapódik és Én vagyok a hibás. - nevettem.
Ekkor Emily kézen fogva húzta le apját a lépcsőn, akinek a homlokán volt egy szívecske.
-    Nézzétek Én is csináltam tetoválást Apának! - mosolygott büszkén Emily.
-    Művészi! - nevettem.
-    Louis, most már tökéletes a tetoválásaid összhangja! - nevetett Liam.
-    Igen, nekem az a kedvencem! - nevetett rajta Niall.
-    Ugye nem mosod le? - kérdezte Sophia nevetve.
-    Apa, nem moshatod le! - mondta szigorúan Emily.
-    Nem fogom kicsim! - puszilta meg a kis fejét, amire megint összerezzentem.
Nem tudom, mitől féltem, leharapja a fejét, vagy megeszi, de féltem és kész.
-    Harry, neked nem tetszik? - vonszolta apját Harry elé Emily, majd ráparancsolt. - Apa, hajolj le! - nézett szigorúan Louisra, aki tette amit mondott neki a lánya és lehajolt, hogy Harry is lássa.
-    De igen, gyönyörű. - simogatta meg Emily fejét Harry mosolyogva.
Itt is össze rezzentem.
-    Te is kérsz ilyet? - kérdezte tőle mosolyogva Emily.
-    Persze, de szebbet! - mosolygott rá.
-    Oké, akkor neked is rajzolok! - mosolygott rá Emily, majd előhúzta apja zsebéből a filctollat és nyújtózkodott, hogy elérje Harryt, de nem sikerült neki.
Harry mosolyogva az ölébe ültette, mikor szinte szívrohamot kaptam! De nem csinált vele semmit, csak hagyta, hogy szép szívet rajzoljon a homlokára.
-    Liam, te is kérsz? - kérdezte mosolyogva.
-    Persze, miért ki akartál hagyni? - kérdezte tőle mosolyogva Liam, majd átültette az ölébe.
Neki is alkotott egy szépséget, ahogy utána Niallnek is.
-    Anya, te is kérsz? - kérdezte Emily.
-    Nem kicsim, Én nem szeretnék tetoválást, de Kim igen! - mosolyogtam a legjobb barátnőmre gonoszan.
Neki is csinált egyet, majd Kim mérgesen nézett rám.
-    Valószínű, hogy végzek veled! - nézett mérgesen.
-    Ilyen egy szerető keresztanya, aki hagyja könyökig lekvárban turkálni és egy apuka, aki aranyosnak találja ezt! - mosolyogtam.
-    Tehát ez volt a bosszúd? - kérdezte Kim.
-    Pontosan. - mosolyogtam karba tett kézzel.
-    És Én? - kérdezte Louis.
-    Te, pedig engedékeny vagy, ez most csak jól jött! - rántottam vállat mosolyogva.
-    Ilyen egy okos anyuka! - mosolygott büszkén rám nézve Liam.
-    Mondja a srác szívvel a homlokán. - kuncogtam.
-    Apa, ugye találkozni fogunk most már? - kérdezte nagy szemekkel nézve az apjára Emily.
-    Persze Kicsim, ha Anya is megengedi. - ölelte magához szorosan Louis, majd Emily hozzám szaladt.
-    Megengeded? - kérdezte.
-    Egy feltétellel! - mosolyogtam.
-    Mi az? - kérdezte, mire elmosolyodtam.
-    Nem fogsz elfelejteni! - mosolyogtam rá, majd leguggoltam elé.
-    Anya, de butáskodj! Sose tudnálak elfelejteni! Mindig a kislányod leszek! - ölelt magához szorosan, miközben Én is szorítottam magamhoz.
-    Akkor jó! - mosolyogtam rá. - De ugye tudod, hogy Én se tudnálak elfelejteni? - kérdeztem, mire bólogatott.
-    Neked azért nehezebb lenne! Én voltam a pocakodban! - bökte meg a hasam. - De nyugi, azért te mindig az anyukám leszel! Apa úgysem tudta megfésülni a hajam! - mosolygott, mire elnevettem magam.
-    Majd megtanítom neki, jó?- kérdeztem mosolyogva. - Sőt! Még fonni is megtanítom! - pusziltam meg a kis fejét.
Ekkor megcsörrent Kim telefonja, majd beszélt rajta pár percet és úgy tért vissza, mint akinek a szemei szikrákat lőnek. Elkezdte szorítani a telefonját, amit kivettem a kezéből, még mielőtt összeroppantotta volna.
-    Mi történt? - kérdeztem aggódva nézve rá.
-    Kirúgott minket. - mondta idegesen.
-    Miért? - kérdeztem.
-    Azért, mert új csaja van, akinek a barátnői akarnak ott dolgozni és ennyi. - mondta mérgesen.
-    Igazán meg fogom fojtani! - mondtam mérgesen.
-    És azt mondta, hogy ne hívjuk fel. - mondta Kimberly.
-    Ó, eszemben sincs! - mosolyodtam el mérgesen. - Emily, itt maradsz és szót fogadsz Kimnek és Apának! - mondtam és leguggoltam hozzá.
-    És te hova mész? - kérdezte Louis.
-    Egy kicsit megfosztom a fejétől a főnököm. - mondtam.
-    Várjunk, te innen akarsz elindulni, gyalog a cukrászdáig?! - nézett rám nagy szemekkel Liam.
-    Igen, mivel nincs más választásom! - mondtam.
-    Elviszlek. - mondta Louis.
-    Nem kell, köszi. - mondtam.
-    Akkor sem hagyom, hogy elmenj odáig! Elviszlek, vagy itt maradsz! - monda makacsan.
-    Tudtam, hogy ezt tőled örökölte! - vágtam rá.
-    Drágám, legalább olyan makacs vagy, mint a kicsi és a nagy Tomlinson! - veregetett vállba Kim.
-    Ez nem igaz. - fordultam felé.
-    De igen. - bólogatott mosolyogva.
-    Mondj egy példát! - mondtam karba tett kézzel.
-    Mikor nem voltál hajlandó megnézni azt a romantikus filmet, majd rá egy hónapra közölted, hogy olyan jókat mondanak róla, de nem mész el! - forgatta a szemét Kimberly.
Én morogtam egyet, majd a cipőmet felkapva kiléptem a házból. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kő esett volna le a vállamról, de mégis nőtt a kő. Egyedül hagytam bent a lányomat, ott van Kim, de akkor is! Féltem, hiszen a lányom! Tudtam, hogy nem megyek el a főnökömhöz, sosem voltam olyan, aki ilyenkor elment kiabálni, inkább megnyugodtam. Leültem a pár méterre lévő padra, majd lenyugtattam magam. Gondolatban beszéltem magamhoz, mégis kétségbe voltam esve. Tudom, hogy a szüleim és Kim is támogat, de akkor is az Én felelősségem vigyázni a gyerekemre és dolgoznom! Ültem a padon és kitartóan szipogtam a könnyeimet törölgetve. Mikor megnyugodtam, még szívtam egy kis friss levegőt, majd indultam volna, de hirtelen lehuppant mellém Emily.
-   Anya, játszol velem? - kérdezte mosolyogva és szembe fordult velem mosolyogva.
Én törökülésbe ültem a padon, aminek mozdulataim közben öreg fája meg-meg reccsent, de nem ijesztő módon, inkább csak öregségét jelezte. Emily követte a példám és szinte ugyan úgy ültünk egymással szemben.
-   Mit szeretnél játszani? - kérdeztem mosolyogva.
-   Olyat, hogy mondok valamit és te eljátszod! - mosolygott rám.
-   Rendben. - mosolyogtam, majd elkezdtünk játszani.

* Louis *

Emily hirtelen kiszaladt, majd elszaladt amerre előtte Brooklyn indult. 
-   Na jó, néha ez a kislány olyan őrült, mint az anyja. - sóhajtott a kezét a homlokára téve Kimberly. 
-   Nem idegesítenek néha? - kérdezte tőle Sophia. 
-   Nem, megszoktam őket. - mosolyodott el mind tudtuk, hogy az emlékeire gondol. - Akkor volt a legjobb, mikor Emily csecsemő volt! - nevette el magát. - Lyn, azt se tudta, hol a feje! - mondta nevetve. - Ha nincs ott az anyukája, az apukája meg Én, szerintem felöltözni is elfelejtett volna. - mondta mosolyogva, majd sóhajtott és folytatta. - De aztán már kevésbé izgult és megszokta, hogy nincs egyedül. - álmodozott mosolyogva. 
Tudtam, hogy akkor nekem kellett volna ott lennem, de nem voltam egy apa figura és az igazat megvallva most sem vagyok, de Emily megváltoztatta a nézeteim. Sok dologra vett már rá, amire másnak nem sikerült volna. Brooklyn, pedig kívülről tökéletes anyuka és érett nő. Én mégis látom benne a kislányos vonásokat, amiket sose fog kinőni. Nem vonzódom már hozzá, Eleanort szeretem! Brooklyn túl gyámoltalan és érzékeny hozzám és az életemhez. El, viszont úgy szeret, ahogy vagyok. Akkor is kedves velem, mikor egy tapló vagyok. Akkor is bátran velem jön, mikor éppen a srácokkal éppen valami szörnyűséget követünk el. Fedez minket, nem nyavalyog, hogy veszélyes és nem érdekli, hogy bajba kerülhetek. Szereti azt, hogy ott van a lebukás esélye. Ezzel szemben Brooklyn még velünk is óvatosan viselkedik és a szemem sarkából láttam, mikor hozzáérek a lányunkhoz, összerezzen. 
Hangos kacaj csilingelése szűrődött be a nyitott ablakon. Odaléptem és, mikor kipillantottam az ablakon, szinte két kislányt láttam, ahogy játszanak. Pontosabban Brooklynt, ahogy Emilynek mutogat és mindketten nevetnek. Ha esetleg még szeretném is Emilyt, akkor is borzasztóan néznénk ki egy családként. 
-   Anya, azt nem úgy kell! - nevetett Emily, majd felállt az öreg, kopott festésű padon és mutogatni kezdett. 
-   Emily, ez nekem szobafestő! - nevetett Brooklyn. 
-   Anya, neked elég érdekes ötleteid vannak! - nevetett a kislányom, majd elvesztette egyensúlyát és elkezdett esni le a padról. 
Én összerezzentem és rohantam volna a lányomhoz, de Brooklyn elkapta a kis karját és felállította. 
-   Kislányom, megmondtam! - mosolygott rá a fejét rázva Brooklyn. 
-   De elkaptál! - mosolygott anyjára karba tett kézzel. 
-   Mert szerencséd volt! - mosolygott rá Brooklyn. 
-   Nem igaz! - rázta a fejét a kislány. - Úgyis elkapsz mindig! - nevetett. 
-   Igen, mert nincs kedvem hallgatni, ahogy sírsz, mert betört a fejed! - mondta mosolyogva az anyuka. 
-   Jó, igazad van. - bólogatott Emily. 
-   Nem gondolod, hogy nem kéne kirohannod úgy a házból, hogy nem szólsz senkinek? - kérdezte karba tett kézzel Brooklyn. 
Honnan tudhatta?
-   Nem is láttad! - mosolygott rá a huncut kislányom. 
-   Ismerlek! - bökte hasba, majd felállt a padról és letette Emilyt is a földre. 
-   Jó, így volt! - mosolygott bólogatva. 
-   Mert rossz vagy! - mondta mosolyogva Brooklyn. 
-   Jó, de ha jó gyerek lennék, nem lenne nekem ilyen szuper apukám! - mosolygott. 
Jól esett, hogy ezt mondja, akkor is, ha nem hallom. Elmosolyodtam. 
-   És ha jó gyerek lennél, nem is hasonlítanál apádra! - nevetett a kislányra Brooklyn. 
Az biztos! Folyamatosan valami huncutságon törtem a fejem kiskoromban. 
-   Miért, de olyan jó gyerek voltál? - kérdezte tőle karba tett kézzel Emily. 
-   Nem, de nálad jobb voltam! - mosolygott huncutan. 
-   Aha, persze! - bólogatott hitetlenül a kislány. 
-   Nálad tuti, hogy jobb voltam! - nevetett. 
-   Akkor megkérdezem Apát! - jelentette ki karba tett kézzel Emily. 
-   Ő is tudja, hogy jobb voltam nálad! - mosolygott rá magabiztosan Brooklyn. 
-   Aha... majd meglátjuk! - mosolygott huncutan Emily, majd szaladni kezdett az ajtó felé. 
Brooklyn utána szaladt, majd az ajtóban elkapta. Én elléptem, az ablakból és visszamentem a nappaliba, ahová egy másodperccel utánam becsörtetett a lányom is. 
-   Apa, ugye Anya nem volt jobb kislány nálam? - kérdezte tőlem csípőre tett kézzel. 
-   Hát... - mosolyodtam el, majd az ölembe kaptam. - Nálad jobb volt, de nem sokkal. - kacsintottam a lányomra. 
-   Ennyi! - bólogatott Emilyre Brooklyn. 
-   Mama nem ezt fogja mondani! - nevetett az anyjára, majd Brooklyn elém lépett és megcsikizte Emilyt. 

* Brooklyn *

Emily kacagni kezdett, majd Louis válléba fúrta az arcát. 
-    Most, ha téged megcsikizlek, ugyan így fogsz sikítani! - nevetett Kimberly. 
-    Még csak eszedbe se jusson! - mondtam a mutató ujjam felmutatva.
-    Oké, majd otthon. - nyújtotta rám a nyelvét.
-    Miért jó az nekem? - kérdeztem.
-    Neked nem jó, de nekem igen! - mosolygott.
-    Tehát felejtsd el! - vágtam rá.
-    Anya! - ugrott elém Emily.
-    Emily? - néztem rá mosolyogva.
-    Mikor megyünk Mamáékhoz? - kérdezte.
-    Mikor szeretnél? - kérdeztem.
-    Ma! - mosolygott.
-    Ha elvisz valaki, benne vagyok. - guggoltam le a kislányom elé. - De ott is alszol? - kérdeztem.
-    Megengeded? - kérdezte nagy szemekkel nézve.
-    Igen, mert ilyen jóságos vagyok! - nevettem el magam.
-    Elviszlek titeket, de akkor menjünk, mert nem éjjel akarok hazajönni! - mondta Kim.
-    Oké, akkor hazaviszlek titeket. - mondta Louis.
-    Sziasztok! - mondtuk egyszerre Emilyvel és Kimmel.
Visszaköszöntek, majd kiléptünk. Halk, mégis hatalmas sóhaj szökött ki a számon.
-     Anya? - szólított meg Emily.
-     Mondjad. - mosolyogtam rá.
-     Te is jössz mamáékhoz? - kérdezte.
-      Igen, úgy gondoltam. - mosolyogtam.
Az autóút csöndes volt hazáig, majd Louis megölelte kislányát és elhajtott. 




2015. december 6., vasárnap

Prológus

Sziasztok! Ez lenne a kis történet bevetője és innen fog bonyolódni a dolog! Remélem tetszik!

Olyan nap volt, mint a többi. Kint már sötét volt és vihar tombolt, de Emily, Kimberly és Én még bent voltunk a kávézóban. Reggeltől estig mindig Kim és Én zárunk, cserébe a főnököm megengedi, hogy Emily bejöjjön velem minden nap. Én már a konyhát takarítottam, míg Kim az asztalokat és kint a padlót Emily, pedig valahol játszott.
 Szinte mindennap lejátszódik a fejemben, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha rögtön szólok Emilyről. Talán nem tartanánk ott, ahol most vagyunk. A híradóból kellett megtudnom, hogy a volt barátom, aki egyben a lányom apja börtönben van. Majd azt is, hogy valami ismeretlen ok miatt kiengedték. Mert egy bűnöző lett belőle. Régen még egy vidám, vicces, bulis srác volt, akinek rengeteg mániája volt, de így szerettem. Boldog voltam vele. Majd rossz irányba indult el, rossz barátokat választott és szakítottam vele. Úgy érzem, volt okom rá. Hiába könyörögtem neki napokig, hetekig, hónapokig, hogy fejezze be, térden állva könyörögtem és zokogtam, de nem hallgatott rám. Minden este elment "barátaival" és másnap reggel találkoztam vele, amikor már nem mondott semmit, hogy merre volt, vagy mit csinált. Aztán hagyott nekem egy ajándékot maga után, egy olyat, amit sose felejtek el és örökké az enyém lesz ez, pedig Emily. Emily nem tudja ki az apja, mit csinált és most éppen mit csinál. Kérdezgette, de eltereltük a figyelmét. Viszont Én látom a lányomban Louis természetét. Sose mondtam senkinek, hogy ki az apja. Elég rosszul hangzott volna: Az apja Louis Tomlinson. Ekkor jött volna a kérdés, hogy aki benne volt a... itt természetesen senki nem merné befejezni a mondatot, nehogy olyat mondjon, ami nekem fáj. Én, pedig csak bólogatnék, majd magyarázkodnom kellene, hogy mikor együtt voltunk még normális embernek számított és bla bla. Inkább mindenkinek azt mondom, hogy nem ismerem az apját, mert egy buliban találkoztunk.
 Az ajtón lévő csengő hangját hallottam csak a konyhából. Ott van Kim, majd megmondja, hogy be vagyunk zárva.

* Louis *

Szokás szerint a srácokkal indultunk bulizni gyalog, de vihar kerekedett. Éppen egy kávézó mellett haladtunk el. Világított bent a lámpa, de a székek fel voltak pakolva az asztalokra. 
-   Menjünk be ide! - intettem a vízcseppekkel díszített hatalmas üveg felé a fejemmel. 
-   Nem egy buli. - nevetett ki Harry. 
-   Van jobb ötleted?! - kérdeztem és szúrós pillantást vetettem felé. 
-   Menjünk! - mondta Liam. 
Belöktem az ajtót, ami csilingelt az ajtó fölött lógó csengő miatt, ami belépésünket jelezte. Egy kislány fordult felénk. Olyan 3-5 év körül lehetett. Nem ijedt meg a külsőnk, magasságunk, tetoválásaink, vagy határozottságunk miatt. Elém lépett, majd karba tett kézzel fúrta tekintetét az enyémbe. Gyönyörű kék szemei hiába néztek rám szigorúan és határozottan, mégis huncutságot és vidámságot fedeztem fel benne. Barna hosszú haja a kis vállára omlott, de tartása miatt határozott nőnek tűnt. 
-   Te ki a frász vagy?! - nézett végig rajtam. - Mert hasonlítasz... - gondolkozott el. 
Reméltem, hogy nem az alakot mondja a híradóból, mert az Én lennék. 
-    Nem tudom kire, de ismerős vagy. - méregetett. 
-    Egyedül vagy itt? - kérdeztem tőle. 
-    Nem. - vágta rá. 

* Brooklyn *

Hallottam a kislányom csilingelő hangját, valakivel beszélgetett. Én éppen végeztem a takarítással. Kim a mosdóban volt, akkor kivel beszélhet Emily?! Megindultam ki a konyhából. Mikor megláttam kivel beszél, egyszerűen lefagytam. Annyi mindent mondhattam volna a lányomnak: megmondtam, hogy ne állj szóba idegenekkel; miért nem küldted ki őket; miért nem szóltál nekem és még ezernyi mást, de inkább csöndben álltam megmerevedve. Ha megszólalok észrevesznek. Ha észre vesznek talán miattam bántják majd Emilyt. Legszívesebben már odarohantam volna az egyetlen kislányomhoz, az ölembe kaptam volna és rohantam volna hazáig vele, a vihar ellenére. De, akkor is elkaptak volna, hiszen azt tudom, hogy Louis remek focista, plusz sokkal magasabb nálam, hosszabbak a lábai és egy méter futás után elkap. Csöndben kellett tűrnöm, ahogy a kislányom 4 bűnözővel áll szemben, magabiztosan és az egyikkel beszélget. Ráadásul egyik fél sem tudja, hogy Ők egy apa-lánya páros. Már rég sikítottam volna, de nem szabadott. Ekkor hátulról lépteket hallottam. Kim az. Félelmemben már szorítottam, csűrtem a rongyot a kezemben, mert ha megszólít engem, vagy a lányom végünk. Ha megszólal, már az is elég nagy baj! 
-    Mi a baj Lyn? - kérdezte, mire az ereimben megfagyott a vér és teljesen kifutott a szín az arcomból. 
Kiskorom óta mindenkinek Lyn vagyok, a Brook-ot sosem szerettem. Egy embernek mégis hagytam, hogy Brook-nak hívjon és ez az ember éppen a lányunkkal beszélget. 
Hirtelen mind a 4 rám kapta tekintetét. Én nem néztem rájuk, egyedül a lányomra szegeztem a tekintetem, akinek látszólag semmi baja nem volt. Egy pillanatra vettem le Emilyről a szemem, hogy lássam Louis reakcióját. Nem volt neki. Láttam tekintetén, hogy tudja ki vagyok, de nem látszott az arcán, hogy mérges lenne, örülne, vagy ilyesmi. Én, viszont utáltam! Utáltam, mert ott volt! Hirtelen felém szaladt a lányom és átölelte a lábamat. Nem értette, mi történt velünk. Én felkaptam az ölembe, magamhoz szorítottam és a hátát simogattam. Nem értette, hogy mi bajom, de Ő is szorosan ölelt. Nem csodálkoztam, hogy képes beszélgetni egy ilyen kinézetű emberrel, hiszen bátor kislány. 
-   Anya mi a baj? - húzódott el, hogy lássa az arcom.
Megsimogatta az arcom a kis kezével. 
-   Semmi kicsim, minden rendben. - húztam magamhoz újra. 
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem 4 bűnözővel állt szemtől szemben, hanem az Én karjaimban volt. 
-   Brooklyn. - szólított meg egy hang halkan Én mégis hallottam és megismertem. 
Én Louisra néztem, majd letettem a kislányom. Kim, mint tökéletes legjobb barátnő egy nézésből tudta, hogy mit kérek tőle. 
-   Gyere Emily, játszunk valamit! - fogta kézen Kim, majd elmentek a konyha felé és mielőtt becsukta volna az ajtót felém tátogott egy "Minden rendben lesz"-t, majd becsukta. Én nagy levegőt vettem és Louis felé fordultam. Annyi mindent akartam neki mondani, hogy nem jött ki hang a számon. 
-   Brooklyn, ugye tudod mit tettem? - kérdezte, mire aprót bólintottam. 
Egész Anglia tudja, sőt szerintem az egész világ, de majd pont Én nem! 
-   Azért hajlandó lennél beszélni velem? - kérdezte, mire bólintottam némán, majd megkerülve a biztonságot nyújtó pultot levettem az egyik asztalról a székeket és leültünk. 
-   Louis, majd otthon. - mondta neki Liam, majd kimentek. 
Jól ismertem a többieket is: Liamet, Niallt és Harryt is. Zaynt is ismertem, de neki volt annyi esze, hogy hallgatott a barátnőjére és befejezte. 
-   Tudom, hogy nincs valami jó hírem az emberek között. - mondta. 
Én némán figyeltem a sokkal férfiasabb arcát. Nem nézett rám, az asztalt bámulta kitartóan. 
-   Csak az érdekelne, hogy a kislány a te lányod-e? - kérdezte. 
-   Az Én lányom. - bólintottam. 
Meg a tied, de Én egy nyúl vagyok és a lányunk is sokkal bátrabb nálam, ezért nem mondom el! - kiabáltam a fejemben. 
-  És szép családod van? - kérdezte. - Vagyis az apukával éltek? - kérdezte óvatosan és halkan. 
Nem hittem volna, hogy érdekli az Én lányom élete, vagy az enyém. Nem is illik hozzá. 
-  Nem. - mondtam. - Ketten vagyunk. - mondtam. 
-  Mikor hagyott magadra az apja? - kérdezte. 
-  Mielőtt megszületett volna. Vagyis pontosabban Én szakítottam vele, egy nappal az előtt, hogy tudtam volna a lányomról. - mondtam, de a végtagjaim remegtek. 
Az ujjaimat tördeltem, a lábam a széken remegett. 
-  Mikor? - kérdezte. 
-  Majdnem 5 éve.- mondtam. 
Rá fog jönni, hogy Ő az apja. Most fogja kiszámolni. 
-  De az...- akadt meg. - Akkor még... - megint nem fejezte be. - 5 évvel ez előtt együtt voltunk még. - mondta, mire bólintottam. 
-  Louis, te vagy az apja. - suttogtam. 
Nem akartam, hogy hallja, de meghallotta. Felugrott és rácsapott az asztalra. A kezét a homlokához emelte és fel-alá kezdett járkálni. Nekem könny szökött a szemembe. 
-  Miért nem mondtad, mikor megtudtad? - kérdezte idegesen. 
-  Mert féltem. - mondtam halkan. - Sosem akartam elmondani. Megértem, ha nem vagy ránk kíváncsi. - suttogtam és legördült egy könnycsepp az arcomon. - Ha nem szeretnéd, nem mondom el Emilynek. - mondtam és letöröltem a könnyet. 
-   Emily? - kérdezte és rám pillantott, mire bólintottam. - Emily Tomlinson. - ízlelgette a nevet. 
-   De ha nem akarod, tényleg menj nyugodtan a magad dolgára, nem zavar. - mondtam szipogva. 
-   A lányom. - mondta előre bámulva. 
Nem nekem beszélt, éppen felfogtam amit mondtam. 
-  De tényleg, ha nem szeretnéd sosem tudja meg. - mondtam. 
-  Fogd be! - kiabált rám. 
Én megszeppenve néztem rá. 
-  Elnézést Brooklyn. - mondta és leült mellém. - De szeretném, hogy megtudja. Ha nem nagy kérés, szeretnék vele találkozni. - mondta, mire újra megijedtem. 
Egy pillanat alatt mint egy ijedt madár sereg az erdőben, úgy röppent fel a fejemben ezernyi kérdés és gondolat. Aggódtam, ugyanakkor helyeseltem a dolgot. 
-  Sosem bántanám, ahogy téged se tudnálak bántani. - mondta. 
Én, csak hallgattam, a csodásan mély hangját, ahogy a kávézó bézs falairól visszhangzanak és betöltik az egész helységet. 
-  Majd megbeszéljük, jó? - kérdeztem, mire bólintott. - Szeretnéd, hogy megmondjam Emilynek most? - kérdeztem. 
-  Jó lenne. - bólintott, majd felálltam. 
Elmosolyodtam, ahogy a kislányomra gondoltam. Mikor kinyitottam a konyha ajtót hirtelen Emily nekem csapódott. 
-  Aú! - mondta és megsimogatta az orrát. - Anya! - szólt rám. 
-  Igen? - kérdeztem és elnevettem magam. - Az a baj, hogy itt jöttem? - kérdeztem mosolyogva. 
-  Nem, csak az utamban vagy! - mondta és karba tett kézzel mosolyog fel rám. 
-  Amúgy, szerinted hány szabályt szegtél meg az előbb? - kérdeztem csípőre tett kézzel. 
-  Nem tudom...- mondta kicsit félve. - Egyet? - kérdezte óvatosan. 
-  Beszéltél egy idegennel, ez egy! Nem szóltál nekem, ez kettő! Ráadásul az idegen egy férfi, ez három! Ráadásul nem túl kedved kinézetű, ez négy! Rohangáltál a felmosott padlón, ez öt! - soroltam. 
-  Bocsánat? - kérdezte és behúzta a nyakát. 
-  Túl bátor vagy Emily! Ebből baj lehet! - mondtam és az ölembe kaptam. 
-  De nem volt! - mosolygott. 
-  Azt legalább tudod, kivel beszélgettél? - kérdeztem mosolyogva. 
-  Vele! - mutatott Louisra. 
-  Oké, de tudod ki Ő? - kérdeztem. 
-  Hát biztosan nem Micimackó! - mondta, mire elnevettem magát Louis, pedig mosolygott. 
-  Hát szerintem sem. - mondtam és leültem az előbbi helyemre, Louishoz. 
-  Emily, Louis William Tomlinson vagyok. - mondta a lányomnak, aki újfent túl bátor. 
-  Tök jó neked... - mondta unottan. 
-  Az apukád vagyok. - mondta neki, mire Emily szemei hatalmasra nyíltak és először rám nézett. 
Én bólintottam. 
-  Akkor...- tudtam, hogy ezernyi kérdés kavarog a kis fejében. - Hívhatlak apának? - kérdezte óvatosan. 
Ilyenkor persze már nem olyan bátor! 
-  Persze Emily. - mosolygott rá.