2015. december 10., csütörtök

1. rész - Félek

Hétvége van, mégis korán keltem. Ezt tőlem örökölte Emily, mert nem sokkal azután, hogy elkezdtem reggelit készíteni.
-   Mi a reggeli? - ölelte át a lábaimat hátulról Emily.
-   Vajas-lekváros pirítós, éhes vagy? - kérdeztem, miközben felültettem a mosolygó kislányt a pultra.
-   Igen! - mosolygott és egyik ujját belemártotta a lekvárba és lenyalta.
-   Szeretnél találkozni Louisval? - kérdeztem mosolyogva, de legbelül féltem.
-   Persze, Ő az apukám! - mosolygott vidáman. 
-   Nem is félsz tőle? - kérdeztem. 
-   Egy kicsit ijesztő a kinézete és szigorúnak tűnik, de biztos kedves! - mosolygott. 
Hát igen, ez a gyereki ártatlanság. Igazából az Én Louismtól nem féltem, csak attól az embertől, aki belőle lett. Biztosan nem hagynám egyedül Emilyt egy légtérben Louisval és a barátaival. Bátor kislányom van, szó sincs róla, de Én már kevésbé vagyok bátor. Nem érdekel, hogy Louis az apja, akkor is egy bűnöző! Pontosan ezért szakítottam vele; mert el akartam felejteni! Nem engedte, hogy segítsek neki, kezdett eltaszítani magától és eltüntette azt a fiút, akit Én régen annyira szerettem. De Ő eltűnt. Megölte az a Louis Tomlinson, aki annyi rosszat tett és számomra titok, hogy hogyan, de kijutott a börtönből és a lányával akar találkozni, akit nagyon is féltek. Az egyetlen ember, akit ilyen helyzetben áthívhatok: Kimberly. Gyorsan előhúztam a telefonom, majd már hívtam is. Egy csöngés után, már a vidám, mosolygós hangját hallhattam.
-   Szia! - mondta vidáman.
-   Szia. Át tudnál jönni? - kérdeztem.
-   Persze, indulok. - monda elkomolyodva.
Igen, tudja miről lesz szó, mert úgy ismer engem, mint a testvérét. Akkor ismert meg, mikor szakítottam Louisval és teljesen össze voltam törve. Mióta tudtam Emily létezéséről, segített mindenben. Akkor törtem össze a legjobban, mikor a szülésem előtt egy nappal, rögtön azután, hogy kiléptem a kis rózsaszínre mázolt szobából, egy ismerős nevet hallottam.

~Visszaemlékezés~
Éppen azon merengtem a kislányom szobáját kémlelve, hogy milyen lesz majd, mikor egy számomra túl jól ismert nevet hallottam a tv-ből. 
"Louis Tomlinson"
Hallottam, hogy csönd lett, vagyis megállították a nappaliban az adást. Én a hatalmas hasamra téve a kezem elindultam a nappali irányába. Mikor beléptem, egyenesen a tv-re pillantottam. Louis arca nézett vissza rám, de nem olyan volt, mint régen. Sokkal férfiasabb lett, mégis megmaradt az aranyos tekintete. Még az is lehet, hogy csak Én látom benne azt a régi bájt. Talán eltűnt. A szívéből, biztosan. Nem tudtam miért lehet a tv-ben, de annak ellenére, hogy tudtam, hogy valami bűn miatt, reméltem, hogy mégsem. 
-   Biztosan meg akarod nézni? - pillantott rám aggódva Kim. 
-   Igen. A múlt, nem tehetek ellene semmit, Én nem ezt az embert szeretem. Én a régi Louist szeretem és ez a kislány nagyon remélem, sose fut össze ezzel az alakkal. - mondtam. 
-   Én is! - mondta Kimberly, majd elindította az adást. 
Kijutott a börtönből. Ez volt a hír, amit bemondtak a tv-be. Egyik felem örült neki, a másik sírt. Örültem, mert talán valami kis rész a szívemben, aminek létezéséről magam sem tudok, hiszi, hogy ott van a régi Louis Tomlinson. Sírtam, mert az eszem tudta, hogy ez a borzasztó ember, aki régen még szerethető volt, most szabadon járkál a világban. 
-   Na félj, sem te, sem Emily nem fog vele összefutni, soha! - nyugtatott legjobb barátnőm. 

~Jelen~
Ez a "soha" most valahogy eljött. Talán félek ettől a Louistól? Nem. Magamat nem féltem tőle, csak Emilyt. Nem érdekel, hogy miket tett! Egy rossz mozdulat a lányom felé, beleértve a barátait is és úgy neki megyek, mintha Én lennék az erősebb és a keményebb. Pont nem érdekelne, hogy miket járt meg, vagy mit tehet velem! A lányomat minden áron megvédem.
Ábrándozásomból a kislányom örömködése ébresztett fel, mikor ajtót nyitott Kimnek.
-   Hozzám jöttél? - kérdezte tőle mosolyogva Emily, miközben Kim az ölébe kapta.
-   Most nem; most Lynhez jöttem, de hoztam neked valamit! - mosolygott rá és megpuszilta a kis arcát.
-   Mit? - kérdezte izgatottan a keresztanyját a kislányom.
-   Tessék, de ha Anya kérdezi, fogalmam sincs, honnan van! - puszilta meg a fejét, mikor átadta neki a nyalókát és elszaladt vele a kislányom.
Én elnevettem magam, majd megöleltem a legjobb barátnőmet.
-   Mit égetsz el éppen? - kérdezte.
-   A pirítóst! - csaptam a homlokomra, majd gyorsan kivettem a pirítóból és új szeleteket helyeztem bele.
-    Tehát mi a baj? - kérdezte és felült a konyha pultra.
-    Félek. - vallottam be.
-    Nincs mitől, ha bántja úgyis kibelezem! - mosolygott.
-    Oké, de mi van, ha... - mondtam volna, de csöngettek.
Természetesen, csak is az lehetett, akire a legkevésbé vágytam, hogy megérkezzen: Louis. Emily után Louis is belépett a konyhába.
-    Louis, Ő Kimberly, Kimberly, Ő Louis. - hadartam, majd az ablakhoz siettem. - Kim, figyelj a pirítósra! - mondtam neki sietve.
-    Oké, de te hova indultál és miért sietsz ennyire? - kérdezgetett Kim.
-    Milyen nap van? - kérdeztem.
-    Szombat. - mondták egyszerre hárman a konyhában.
-    Ja, oké. - fújtam ki a levegőt, majd visszamentem a konyhába.
-    Anya, megehetem a nyalókát? - kérdezte Emily.
-    Nem. - mondtam, miközben felültettem a pultra a keresztanyja mellé.  - Amúgy honnan van neked nyalókád? - kérdeztem és megálltam előtte csípőre tett kézzel.
-    Kimtől! - mutatott az említettre.
-    Te miért hozol neki reggel nyalókát? - csináltam úgy, mint aki leszidja, de mosolyogtam.
-    Bocsánat anya. - "szomorodott el", ezen Emily jót nevetett.
-    Majd reggeli után. - mondtam Emilynek. - Te, pedig... - néztem Louisra, majd elgondolkoztam.
-    Azt mondtad, ma eljöttök hozzánk. - mondta Louis.
-    Oké, kösz! - bólintottam.
-    Anya, mi van ilyenkor a fejedben? - kérdezte nevetve Emily.
-    Kicsim, semmi! - nevettem. - Ezért van velem folyton Kim. - mondtam.
-    Ja, különben téged is ottfelejtene valahol! - bólogatott Kim Emilyre.
Én háttal álltam nekik, de tökéletesen dobtam fejbe fakanállal Kimet.
-    Te nem vagy normális! - fogta a fejét, majd fejbe vágott a fakanállal.
-    Örülj, hogy nem egy kés akadt a kezembe! - nevettem.
-    Lyn, menj és készítsd össze magad, meg az ördögödet és addig Én elkészítem a reggelit! - nevetett rajtam Kim.
-    Oké, de ne égess le semmit! - mondtam.
-    Nem Én voltam az előbb sem! - nevetett Kim, mire megforgattam a szemem és lekaptam a pultról Emilyt egyenesen az ölembe.
-    Ugye nem hagytál ott sehol? - kérdezte aggódva Emily.
-    Nem, csak a keresztanyád egy bolond. - mondtam nevetve, majd letettem a földre. - Louis, gyere. - intettem neki.
-    Minek? - kérdezte.
-    Segítesz felöltözni? - mosolygott rá angyali tekintettel Emily, miközben kis kezét óvatosan az apja nagy kezébe csúsztatta.
Nem tudtam nem észrevenni Louis csuklóján, ahogy a bőrén a bilincs nyomot hagyott, de ez a nyom a lelkében lévő nyomot jelképezte kívülről.
-    Persze. - bólintott és halvány mosoly terült el az arcán.
Ilyenkor büszke vagyok a lányomra, mégis féltem. Ő nem vette észre a bilincs nyomát. Behúzta Louist a szobájába, aki körülnézett.
-    Tetszik a szobám? - kérdezte nagy mosollyal Emily.
-    Persze, illik egy olyan hercegnőhöz, mint aki benne lakik.- guggolt le Emilyhez.
-    Szerinted hercegnő vagyok? - kérdezte és meglepetten nézett az apjára.
-    Nálad szebb és hercegnősebb hercegnőt még sosem láttam. - simogatta meg a karját Louis.
Összerezzentem, mikor Louis hozzá ért, mégis megmosolyogtatott, hogy milyen gyengéd a lányával. Féltettem, de mikor csak megsimogatta, egy részem megnyugodott.
-    Emily, adjak neked ruhát? - kérdeztem mosolyogva.
Ő, csak bólintott, majd visszafordult Louis felé. Megálltam a szekrénye előtt, majd kivettem belőle egy fekete cicanadrágot, amin fehér virágok voltak és hozzá egy sima rózsaszín pólót.
-    Louis, segítesz neki? - kérdeztem rá nézve.
-    Persze. - bólintott rám nézve.
Én még lövelltem felé egy olyan "megfulladsz, ha baja lesz" pillantást, amin elmosolyodott, majd átmentem a szobámba. Nem válogattam sokat, egy sötét farmer, szürke rövid ujjú póló és feldobtam egy hajpántként használt piros kendővel. A fejemre tettem a napszemüvegemet, majd egy nagyon enyhe smink és kiléptem a szobámból. Félve pillantottam be a nyitott ajtajú rózsaszín szobába, de semmi baj nem történt. Emily fel volt öltözve és a haját fésülgette.
-    Nagyon profik vagytok. - mosolyodtam el.
-    Éhes vagyok. - mondta Emily.
-    Ha Kim nem gyújtotta fel a konyhánkat, ehetsz. - mosolyogtam rá.
-    Oké. - mosolygott, majd elindultam a konyha felé.
Még hallottam, ahogy Emily vidám hangon szól: "Gyere Apa!", majd kiértem a konyhába.
-    Nem tudom, mit aggódsz! - mosolygott rám Kim.
-    Ne hülyéskedj! - szóltam rá.
-    Oké, értem; de nyugi! - ölelt magához majd a kezembe nyomott két tányért.
Letettem az asztalra a két tányért, majd megérkezett kézen fogva az apa-lánya páros. Édesek voltak, mert annyira nem illettek egymáshoz!
-    Louis, neked is csináltam. - mosolygott rá Kim.
-    Köszönöm, de nem kérek. - mondta.
-    Akkor Emily, be kell tolnod még kettőt! - vigyorgott rá Kim.
-    Persze, majd utána nyalókát! - néztem a "bölcs" keresztanyára.
-    Kávét kértek? - kérdeztem.
-    Én igen. - mosolygott rám Kim.
-    Én is. - bólintott Louis.
Főztem három kávét, majd azokkal tértem vissza. Mikor leültem a lányom mellé, rá néztem. Egy pirítóst megevett, de a másodiknak már csak a felét és éppen az ujjával szedte le róla a lekvárt és nyalta le az ujjáról. Ezt mosolyogva nézte mellette a két felnőtt.
-    Emily, mégis mit csinálsz? - ültem le mellé mosolyogva és az asztalra könyököltem.
-    Semmit. - mosolygott ártatlanul.
-    Hogy lett lekváros a homlokod? - kérdeztem kíváncsi mosollyal.
-    Nem tudom. - rántott vállat, majd elnevette magát.
-    És ezt a "bölcs" apuka és a keresztanya hagyta? - pillantottam rájuk.
-    Hé, Én a jóságos keresztanya vagyok, aki mindent megenged! - emelte fel a kezét védekezően Kim.
-    És az Apa? - pillantottam Louisra.
-    Olyan aranyosan küzdött, nem akartam megszakítani benne. - mondta Louis a lányát mosolyogva nézve.
-    Oké, akkor Emily elmegy az apjával mosakodni Kim, pedig elmosogat! - osztottam ki büszkén a feladatokat.
Mind útnak indultak. Én először meglestem Kimet, majd elindultam Emily és Louis felé. Louis felemelte Emilyt az egyik kezével és a másik kezével mosta az arcát. A kislány nagyot nevetett, mikor az orrába ment a víz, hapcizott és kijött közben az orrából.
-    Kész vagy. - mosolygott rá Louis, majd megtörölte az arcát.
Mikor észrevettek, Emily odaszaladt hozzám, majd az ölembe kaptam.
-    Ha hercegnő vagyok, akkor te ki vagy nekem anya?-  kérdezte Emily mosolyogva.
-    Akkor is az anyukád vagyok! - pusziltam meg az arcát. - Csak te vagy az Hercegnőm. - mosolyogtam rá.
-    De Én már Apa hercegnője vagyok! - mondta.
-    Nem. - ráztam a fejem. - Kettőnk hercegnője vagy! - mosolyogtam rá, majd letettem.
-    És Kim? - kérdezte.
-    Ő meg egy udvari bolond. - nevettem.
-    Kim, te vagy az udvari bolondom! - szaladt nevetve a keresztanyjához Emily.
Én nevetve néztem őket.
-    Ki mondta neked? - kérdezte Kim.
-    Anya. - mutatott rám.
Én nevetve rá nyújtottam a nyelvem.
-    Igen, te ki vagy? - kérdezte tőlem.
-    Anya. - mosolygott rá Emily.
-    Oké, ezt megbeszéltük. - tette le nevetve Kim.
-    Akkor mehetünk Brooklyn? - kérdezte Louis mögöttem, mire halálra rémültem és megpördültem.
-    Persze, ahogy túléltem a szívrohamot! - tettem a mellkasomra a kezem.
Elindultunk a konyha felé.
-    Skacok, merre terveztek menni? - kérdezte Kimberly.
-    Hozzánk. - mondta Louis.
-    És mehetek? - kérdezte.
-    Nem zavarsz. - bólintott Louis.
-    Induljunk! - pattogott Emily.
-    Tessék. - adtam a kezébe a nyalókáját.
Mind felhúztuk a cipőinket, majd becsuktam az ajtót és elindultunk a földszintre. Kim autójából áttettük Emily ülését Louis autójába, majd Én az anyósülésre ültem és Kim Emilyhez hátra. Az út csöndes volt. Mikor megérkeztünk, kicsit megcsodáltam a házat. Hatalmas volt, mint egy palota, bár ne tudnám, honnan volt rá pénzük! Emily kikötötte magát, majd megvárta, míg Louis kinyitja neki az ajtót és vidáman ugrott ki az autóból. Kim mellé léptem, majd megkerülve a kocsit Louis mögé léptünk. Emily megfogta a kezem, mire rá mosolyogtam. Louis ment előre, majd kinyitotta az ajtót. Hangzavar volt a hatalmas házban. Nem zavaró hangzavar, inkább kellemes. A falak megfeleltek annak, amit vártam. Hűvösek voltak, de gyönyörű képek díszítették őket. Emily is felnézett a képekre és hozzám hasonlóan kíváncsian megcsodálta őket.
-    Ez most olyan anya-lánya pillanat volt! - mosolygott ránk az idő közben minket megelőző Kim. - Ugyan úgy vizsgáltátok ugyanazt a képet. - mosolygott, mire Emily is rá mosolygott, ahogy Én is.
A kislányom rám pillantott mosolyogva, majd közelebb lépett hozzám.
-    Gyertek. - mondta Louis, majd kinyitotta az előtte lévő ajtót, ahonnan a zaj származott.
Egy nappaliba léptünk, ami sokkal barátságosabb volt, mint az előszoba, mégsem annyira, mint egy átlag nappali. Természetesen, ez a lakosok miatt lehetett, más okot nemigen tudnék találni. Ránk terelődött az összes figyelem, ami nekem annyira nem tetszett. A 3 fiút ismertem, de volt még 2 lány a szobában. Az egyik Liam ölében ült, tehát nem volt nehéz kitalálnom, hogy Ő a barátnője, de a másik lányt nem ismertem. Egyik lány sem volt nekem túl szimpatikus első látásra. Mindketten ki voltak varrva rendesen. A hajuk, pedig természetellenes színűre volt festve. Tudom, senkit ne ítéljünk meg külső alapján, de ezt most mond egy anyukának, akinek a 4 éves lánya a kezét fogja, miközben éppen egy szobában vannak 4 bűnözővel és két bizarr kinézető lánnyal. És akkor ne ítélkezzek! Szinte remegtek a végtagjaim. Az ájulás határán lehettem, pedig már láttam, ahogy Emily pontosan ezzel a 4 sráccal áll szemben, de most mégis megint sikerült aggódnom.
Eleanor Calder
Sophia Smith
-    Emily, Ők a barátaim. - mondta Louis, majd Emily elengedte a kezem és megfogta az apjáét.
Ez volt a pont, mikor ha nem lép mellém az egyetlen biztos ember, aki velem van, vagyis Kim, akkor egy fához hasonlóan dőltem volna el az egyik irányba. Így is összekoccantak a térdeim, de Kimberly tartotta bennem a lelket.
-    Tehát, Emily Ők a barátaim, Harry, Liam és Niall. - mondta neki Louis. - Srácok, Ő Emily a lányom. - mutatta be a kis mosolygós lányt.
Emily, természetesen nem félt, bátran lépett oda az apja "barátaihoz" és megölelte őket, Ilyenkor szoktam azért imádkozni, hogy féljen tőlük.
Louis minket is bemutatott mindenkinek. Emily Sophiát is megölelte, mert mosolygott rá, de Eleanort, vagyis Louis barátnőjét már nem merte. Eleanor csak ült komor tekintettel. Nem hinném, hogy kíváncsi volt ránk. Emily, mint mindig mosolygott és mellém lépett, majd mögém bújt.
-    Emily, nem szoktál ilyen félős lenni. - mosolygott rá Louis.
Persze, végre nem ölelgeti őket és nem járkál közöttük bátran, de te beszéld le róla! Ilyeneket nem örökölt tőlem! A bátorságát Louistól örökölte!
-    Apa, megmutattam a szobámat, te is mutasd meg a te szobád! - állt meg bátran a hozzá képest kétszer akkora apja előtt karba tett kézzel.
-    Így, már hihetőbb, hogy Tomlinson! - bólogatott mosolyogva Niall.
-    Gyere Hercegnőm! - fogta meg a kezét Louis, majd elindultak föl.
Na kösz, hagyjatok itt a kínos csöndben!
-    Lyn, teljesen megváltoztál! - nézett végig rajtam Niall.
-    Hogyan? - kérdeztem tőle mosolyogva.
-    Érett nő lettél! - mosolygott Liam.
-    Hát, igen... - bólogattam mosolyogva. - Ez történik az emberrel, ha öregszik. - mosolyogtam.
-    Vagy, ha születik egy gyereke! - karolta át a nyakam Kimberly.
-    Tényleg, mesélj milyen anyának lenni? - kérdezte kíváncsian Sophia.
-    Az elején ijesztő volt, de aztán belejöttem és csodás dolog. - mosolyogtam.
-    Belejöttél? - húzta fel a szemöldökét Kim.
-    Miért, nem? - néztem rá csípőre tett kézzel.
-    Nélkülem ottfelejtenéd még Emilyt is valahol! - mondta nevetve Kim, mire Niall, Liam és Sophia is nevettek.
-    Ez nem igaz! - mondtam.
-    Oké, akkor ne valld be! - legyintett Kim.
-    Ja, és fontos, hogy velem ellentétbe kevésbé idegesítő keresztanyát válassz! - mondtam gonosz mosollyal Kimre nézve.
-    Haha! - forgatta a szemét.
-    És milyen gyerek Emily? - kérdezte mosolyogva Niall.
-    Igazi Tomlinson. - bólogattam.
-    Vagyis rossz. - nevetett Liam.
-    Olyan, mint egy ördög! - mondtam. - Ha jó gyerek lenne, most nem lennénk itt! - mondtam mosolyogva.
-     Anya! Anya! Anya! - kiabált nekem a kislányom a csilingelő hangját. - Gyere! - kiabálta, mire megindultam a lépcső felé, de megint kiabált. - Nem kell, megyek! - kiabált, mire elnevettem magam.
Hirtelen a lábamnak csapódott, majd fenékre ült a lépcsőn.
-     Anya! - szólt rám.
-     Mi a problémád Emily? - kérdeztem mosolyogva.
-     Az utamban voltál! - mondta csípőre tett kézzel.
-     Sajnálom, te meg a hasamban! - mondtam mosolyogva.
-     Nyertél. - sóhajtott, majd leült a lépcsőre.
Én elnevettem magam. Hátra nézett, gondolom Louist várta.
-     Apa, gyere! - kiabált neki.
-     Nem megyek! - kiabált vissza neki.
-     Hogy lehet valaki ilyen makacs?! - forgatta meg a szemét, majd felpattant.
-     Tudod, emlékeztet valakire! - nevettem.
-     Oké, Én is makacs vagyok! - nevetett rám, majd felszaladt.
Én elnevettem magam a kislányomon.
-     Gyere onnan, mert megint neked megy! - nevetett Niall.
-     Képes ezt eljátszani a lakásban! - nevettem. - Behív a szobájába, állok az ajtóban és hozzám akar szaladni, de nekem csapódik és Én vagyok a hibás. - nevettem.
Ekkor Emily kézen fogva húzta le apját a lépcsőn, akinek a homlokán volt egy szívecske.
-    Nézzétek Én is csináltam tetoválást Apának! - mosolygott büszkén Emily.
-    Művészi! - nevettem.
-    Louis, most már tökéletes a tetoválásaid összhangja! - nevetett Liam.
-    Igen, nekem az a kedvencem! - nevetett rajta Niall.
-    Ugye nem mosod le? - kérdezte Sophia nevetve.
-    Apa, nem moshatod le! - mondta szigorúan Emily.
-    Nem fogom kicsim! - puszilta meg a kis fejét, amire megint összerezzentem.
Nem tudom, mitől féltem, leharapja a fejét, vagy megeszi, de féltem és kész.
-    Harry, neked nem tetszik? - vonszolta apját Harry elé Emily, majd ráparancsolt. - Apa, hajolj le! - nézett szigorúan Louisra, aki tette amit mondott neki a lánya és lehajolt, hogy Harry is lássa.
-    De igen, gyönyörű. - simogatta meg Emily fejét Harry mosolyogva.
Itt is össze rezzentem.
-    Te is kérsz ilyet? - kérdezte tőle mosolyogva Emily.
-    Persze, de szebbet! - mosolygott rá.
-    Oké, akkor neked is rajzolok! - mosolygott rá Emily, majd előhúzta apja zsebéből a filctollat és nyújtózkodott, hogy elérje Harryt, de nem sikerült neki.
Harry mosolyogva az ölébe ültette, mikor szinte szívrohamot kaptam! De nem csinált vele semmit, csak hagyta, hogy szép szívet rajzoljon a homlokára.
-    Liam, te is kérsz? - kérdezte mosolyogva.
-    Persze, miért ki akartál hagyni? - kérdezte tőle mosolyogva Liam, majd átültette az ölébe.
Neki is alkotott egy szépséget, ahogy utána Niallnek is.
-    Anya, te is kérsz? - kérdezte Emily.
-    Nem kicsim, Én nem szeretnék tetoválást, de Kim igen! - mosolyogtam a legjobb barátnőmre gonoszan.
Neki is csinált egyet, majd Kim mérgesen nézett rám.
-    Valószínű, hogy végzek veled! - nézett mérgesen.
-    Ilyen egy szerető keresztanya, aki hagyja könyökig lekvárban turkálni és egy apuka, aki aranyosnak találja ezt! - mosolyogtam.
-    Tehát ez volt a bosszúd? - kérdezte Kim.
-    Pontosan. - mosolyogtam karba tett kézzel.
-    És Én? - kérdezte Louis.
-    Te, pedig engedékeny vagy, ez most csak jól jött! - rántottam vállat mosolyogva.
-    Ilyen egy okos anyuka! - mosolygott büszkén rám nézve Liam.
-    Mondja a srác szívvel a homlokán. - kuncogtam.
-    Apa, ugye találkozni fogunk most már? - kérdezte nagy szemekkel nézve az apjára Emily.
-    Persze Kicsim, ha Anya is megengedi. - ölelte magához szorosan Louis, majd Emily hozzám szaladt.
-    Megengeded? - kérdezte.
-    Egy feltétellel! - mosolyogtam.
-    Mi az? - kérdezte, mire elmosolyodtam.
-    Nem fogsz elfelejteni! - mosolyogtam rá, majd leguggoltam elé.
-    Anya, de butáskodj! Sose tudnálak elfelejteni! Mindig a kislányod leszek! - ölelt magához szorosan, miközben Én is szorítottam magamhoz.
-    Akkor jó! - mosolyogtam rá. - De ugye tudod, hogy Én se tudnálak elfelejteni? - kérdeztem, mire bólogatott.
-    Neked azért nehezebb lenne! Én voltam a pocakodban! - bökte meg a hasam. - De nyugi, azért te mindig az anyukám leszel! Apa úgysem tudta megfésülni a hajam! - mosolygott, mire elnevettem magam.
-    Majd megtanítom neki, jó?- kérdeztem mosolyogva. - Sőt! Még fonni is megtanítom! - pusziltam meg a kis fejét.
Ekkor megcsörrent Kim telefonja, majd beszélt rajta pár percet és úgy tért vissza, mint akinek a szemei szikrákat lőnek. Elkezdte szorítani a telefonját, amit kivettem a kezéből, még mielőtt összeroppantotta volna.
-    Mi történt? - kérdeztem aggódva nézve rá.
-    Kirúgott minket. - mondta idegesen.
-    Miért? - kérdeztem.
-    Azért, mert új csaja van, akinek a barátnői akarnak ott dolgozni és ennyi. - mondta mérgesen.
-    Igazán meg fogom fojtani! - mondtam mérgesen.
-    És azt mondta, hogy ne hívjuk fel. - mondta Kimberly.
-    Ó, eszemben sincs! - mosolyodtam el mérgesen. - Emily, itt maradsz és szót fogadsz Kimnek és Apának! - mondtam és leguggoltam hozzá.
-    És te hova mész? - kérdezte Louis.
-    Egy kicsit megfosztom a fejétől a főnököm. - mondtam.
-    Várjunk, te innen akarsz elindulni, gyalog a cukrászdáig?! - nézett rám nagy szemekkel Liam.
-    Igen, mivel nincs más választásom! - mondtam.
-    Elviszlek. - mondta Louis.
-    Nem kell, köszi. - mondtam.
-    Akkor sem hagyom, hogy elmenj odáig! Elviszlek, vagy itt maradsz! - monda makacsan.
-    Tudtam, hogy ezt tőled örökölte! - vágtam rá.
-    Drágám, legalább olyan makacs vagy, mint a kicsi és a nagy Tomlinson! - veregetett vállba Kim.
-    Ez nem igaz. - fordultam felé.
-    De igen. - bólogatott mosolyogva.
-    Mondj egy példát! - mondtam karba tett kézzel.
-    Mikor nem voltál hajlandó megnézni azt a romantikus filmet, majd rá egy hónapra közölted, hogy olyan jókat mondanak róla, de nem mész el! - forgatta a szemét Kimberly.
Én morogtam egyet, majd a cipőmet felkapva kiléptem a házból. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kő esett volna le a vállamról, de mégis nőtt a kő. Egyedül hagytam bent a lányomat, ott van Kim, de akkor is! Féltem, hiszen a lányom! Tudtam, hogy nem megyek el a főnökömhöz, sosem voltam olyan, aki ilyenkor elment kiabálni, inkább megnyugodtam. Leültem a pár méterre lévő padra, majd lenyugtattam magam. Gondolatban beszéltem magamhoz, mégis kétségbe voltam esve. Tudom, hogy a szüleim és Kim is támogat, de akkor is az Én felelősségem vigyázni a gyerekemre és dolgoznom! Ültem a padon és kitartóan szipogtam a könnyeimet törölgetve. Mikor megnyugodtam, még szívtam egy kis friss levegőt, majd indultam volna, de hirtelen lehuppant mellém Emily.
-   Anya, játszol velem? - kérdezte mosolyogva és szembe fordult velem mosolyogva.
Én törökülésbe ültem a padon, aminek mozdulataim közben öreg fája meg-meg reccsent, de nem ijesztő módon, inkább csak öregségét jelezte. Emily követte a példám és szinte ugyan úgy ültünk egymással szemben.
-   Mit szeretnél játszani? - kérdeztem mosolyogva.
-   Olyat, hogy mondok valamit és te eljátszod! - mosolygott rám.
-   Rendben. - mosolyogtam, majd elkezdtünk játszani.

* Louis *

Emily hirtelen kiszaladt, majd elszaladt amerre előtte Brooklyn indult. 
-   Na jó, néha ez a kislány olyan őrült, mint az anyja. - sóhajtott a kezét a homlokára téve Kimberly. 
-   Nem idegesítenek néha? - kérdezte tőle Sophia. 
-   Nem, megszoktam őket. - mosolyodott el mind tudtuk, hogy az emlékeire gondol. - Akkor volt a legjobb, mikor Emily csecsemő volt! - nevette el magát. - Lyn, azt se tudta, hol a feje! - mondta nevetve. - Ha nincs ott az anyukája, az apukája meg Én, szerintem felöltözni is elfelejtett volna. - mondta mosolyogva, majd sóhajtott és folytatta. - De aztán már kevésbé izgult és megszokta, hogy nincs egyedül. - álmodozott mosolyogva. 
Tudtam, hogy akkor nekem kellett volna ott lennem, de nem voltam egy apa figura és az igazat megvallva most sem vagyok, de Emily megváltoztatta a nézeteim. Sok dologra vett már rá, amire másnak nem sikerült volna. Brooklyn, pedig kívülről tökéletes anyuka és érett nő. Én mégis látom benne a kislányos vonásokat, amiket sose fog kinőni. Nem vonzódom már hozzá, Eleanort szeretem! Brooklyn túl gyámoltalan és érzékeny hozzám és az életemhez. El, viszont úgy szeret, ahogy vagyok. Akkor is kedves velem, mikor egy tapló vagyok. Akkor is bátran velem jön, mikor éppen a srácokkal éppen valami szörnyűséget követünk el. Fedez minket, nem nyavalyog, hogy veszélyes és nem érdekli, hogy bajba kerülhetek. Szereti azt, hogy ott van a lebukás esélye. Ezzel szemben Brooklyn még velünk is óvatosan viselkedik és a szemem sarkából láttam, mikor hozzáérek a lányunkhoz, összerezzen. 
Hangos kacaj csilingelése szűrődött be a nyitott ablakon. Odaléptem és, mikor kipillantottam az ablakon, szinte két kislányt láttam, ahogy játszanak. Pontosabban Brooklynt, ahogy Emilynek mutogat és mindketten nevetnek. Ha esetleg még szeretném is Emilyt, akkor is borzasztóan néznénk ki egy családként. 
-   Anya, azt nem úgy kell! - nevetett Emily, majd felállt az öreg, kopott festésű padon és mutogatni kezdett. 
-   Emily, ez nekem szobafestő! - nevetett Brooklyn. 
-   Anya, neked elég érdekes ötleteid vannak! - nevetett a kislányom, majd elvesztette egyensúlyát és elkezdett esni le a padról. 
Én összerezzentem és rohantam volna a lányomhoz, de Brooklyn elkapta a kis karját és felállította. 
-   Kislányom, megmondtam! - mosolygott rá a fejét rázva Brooklyn. 
-   De elkaptál! - mosolygott anyjára karba tett kézzel. 
-   Mert szerencséd volt! - mosolygott rá Brooklyn. 
-   Nem igaz! - rázta a fejét a kislány. - Úgyis elkapsz mindig! - nevetett. 
-   Igen, mert nincs kedvem hallgatni, ahogy sírsz, mert betört a fejed! - mondta mosolyogva az anyuka. 
-   Jó, igazad van. - bólogatott Emily. 
-   Nem gondolod, hogy nem kéne kirohannod úgy a házból, hogy nem szólsz senkinek? - kérdezte karba tett kézzel Brooklyn. 
Honnan tudhatta?
-   Nem is láttad! - mosolygott rá a huncut kislányom. 
-   Ismerlek! - bökte hasba, majd felállt a padról és letette Emilyt is a földre. 
-   Jó, így volt! - mosolygott bólogatva. 
-   Mert rossz vagy! - mondta mosolyogva Brooklyn. 
-   Jó, de ha jó gyerek lennék, nem lenne nekem ilyen szuper apukám! - mosolygott. 
Jól esett, hogy ezt mondja, akkor is, ha nem hallom. Elmosolyodtam. 
-   És ha jó gyerek lennél, nem is hasonlítanál apádra! - nevetett a kislányra Brooklyn. 
Az biztos! Folyamatosan valami huncutságon törtem a fejem kiskoromban. 
-   Miért, de olyan jó gyerek voltál? - kérdezte tőle karba tett kézzel Emily. 
-   Nem, de nálad jobb voltam! - mosolygott huncutan. 
-   Aha, persze! - bólogatott hitetlenül a kislány. 
-   Nálad tuti, hogy jobb voltam! - nevetett. 
-   Akkor megkérdezem Apát! - jelentette ki karba tett kézzel Emily. 
-   Ő is tudja, hogy jobb voltam nálad! - mosolygott rá magabiztosan Brooklyn. 
-   Aha... majd meglátjuk! - mosolygott huncutan Emily, majd szaladni kezdett az ajtó felé. 
Brooklyn utána szaladt, majd az ajtóban elkapta. Én elléptem, az ablakból és visszamentem a nappaliba, ahová egy másodperccel utánam becsörtetett a lányom is. 
-   Apa, ugye Anya nem volt jobb kislány nálam? - kérdezte tőlem csípőre tett kézzel. 
-   Hát... - mosolyodtam el, majd az ölembe kaptam. - Nálad jobb volt, de nem sokkal. - kacsintottam a lányomra. 
-   Ennyi! - bólogatott Emilyre Brooklyn. 
-   Mama nem ezt fogja mondani! - nevetett az anyjára, majd Brooklyn elém lépett és megcsikizte Emilyt. 

* Brooklyn *

Emily kacagni kezdett, majd Louis válléba fúrta az arcát. 
-    Most, ha téged megcsikizlek, ugyan így fogsz sikítani! - nevetett Kimberly. 
-    Még csak eszedbe se jusson! - mondtam a mutató ujjam felmutatva.
-    Oké, majd otthon. - nyújtotta rám a nyelvét.
-    Miért jó az nekem? - kérdeztem.
-    Neked nem jó, de nekem igen! - mosolygott.
-    Tehát felejtsd el! - vágtam rá.
-    Anya! - ugrott elém Emily.
-    Emily? - néztem rá mosolyogva.
-    Mikor megyünk Mamáékhoz? - kérdezte.
-    Mikor szeretnél? - kérdeztem.
-    Ma! - mosolygott.
-    Ha elvisz valaki, benne vagyok. - guggoltam le a kislányom elé. - De ott is alszol? - kérdeztem.
-    Megengeded? - kérdezte nagy szemekkel nézve.
-    Igen, mert ilyen jóságos vagyok! - nevettem el magam.
-    Elviszlek titeket, de akkor menjünk, mert nem éjjel akarok hazajönni! - mondta Kim.
-    Oké, akkor hazaviszlek titeket. - mondta Louis.
-    Sziasztok! - mondtuk egyszerre Emilyvel és Kimmel.
Visszaköszöntek, majd kiléptünk. Halk, mégis hatalmas sóhaj szökött ki a számon.
-     Anya? - szólított meg Emily.
-     Mondjad. - mosolyogtam rá.
-     Te is jössz mamáékhoz? - kérdezte.
-      Igen, úgy gondoltam. - mosolyogtam.
Az autóút csöndes volt hazáig, majd Louis megölelte kislányát és elhajtott. 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése