Ábrándozásomból a telefonom hangja zökkentett ki. Rövid, mégis tökéletes telefonbeszélgetésnek lehettem részese. Felvettek egy drága étterembe pincérnőnek. Bár tudom, nem sokáig lesz enyém az állás. Hiszen, csak rám kell pillantani. Én nem az vagyok, aki simán odalép egy idegenhez és a legrosszabb napján is mosolyogva veszi fel a rendelését. Nem. Én nem tudok mindenkire mosolyogni. Meg, persze Emily miatt sem lehet enyém az állás huzamosabb ideig. Mégis estére sikerült összeszednem magam, mivel este kezdek. Csöndesen lépkedtem, az esernyővel a kezemben, amin minden esőcsepp csöndesen koppant. Mielőtt beléptem volna, összecsuktam a vizes esernyőt. Az újdonsült főnököm magabiztosan lépkedett felém. Körülnéztem és egyáltalán nem illettem az étteremben üldögélő emberek közé. Én sosem szerettem ennyire kiöltözni. Itt külsőre is látszott, hogy gazdag emberek étkeznek és csöndesen társalognak. A főnököm elkísért hátra, az öltözőbe, majd a kezembe adta a ruhámat. Egy fehér blúzt kaptam, egy fekete szoknyát és egy kötényt, amin az étterem neve díszelgett. Gyorsan átöltöztem, majd az össze-vissza álló hajamat kontyba fogtam. Összeszedve magam, kiléptem. Egy fiatal lány elmagyarázta a nem túl bonyolult feladatomat. Felveszem a rendelést, leadom a szakácsnak, majd kivisszük az ételeket, illetve italokat. Udvariasan indultam minden asztalhoz. A műszakom éjfélig tartott. 11 órakor már fáradt voltam, de mégis sietősen indultam meg a 24-es asztalhoz. Közelebb érve, kezdtek megfagyni a végtagjaim. Egy ismerős arc, körülötte szintén ismerősökkel. Tudtam, hogy az összes többi kollégám ismeri és tudja, ki Ő. Nem mertek volna odasétálni hozzá, hogy felvegyék a rendelést. Én, viszont néha magam sem tudom, miért túl bátor vagy. Talán nem kéne bíznom abban, hogy minden rendben lesz. Pedig ez szinte mindig, csak az elmémben van így. Csöndes köszönés után, érzetem a tekintetüket magamon. Lehajtottam a fejem, de tudtam, hogy megismernek.
- Brooklyn, mit keresel itt? - kérdezte, mire remegni kezdtek a lábaim és legszívesebben kirohantam volna az esőbe, egészen hazáig meg sem álltam volna.
- Itt dolgozom. - nyögtem ki nehezen, hiszen nemigen jött hang a torkomból.
- Mióta? - kérdezte Liam.
Kicsi megkönnyebbülés, hogy Ő beszél hozzám, de ettől függetlenül féltem.
- Ma kezdtem. - mondtam halkan.
- Mikor végzel? - kérdezte Niall kedvesen.
- Éjfélkor. - mondtam.
- Utána hazamész, ugye? - kérdezte Louis, határozottan kék tekintetét az enyémbe fúrva.
- Igen. - bólintottam.
- Hazaviszlek. - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, egyszerűen tényként.
- Nincs rá szükség, van lábam. - mondtam magabiztosan.
- Nekem, pedig autóm és zuhog az eső. - mondta és próbált felülkerekedni rajtam.
- Esernyőm is van. - jelentettem ki.
- Tudod, hogy nem érdekel, ugye?! - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Nem kötelességed engem fuvarozni és nem is szeretném. - mondtam, miközben a kezemben tartott kis jegyzettömb sarkára firkantottam.
- Remélem tudod, hogy itt leszek. Nem igazán zavar a rettentő makacsságod. Elviszlek és nincs más választásod. - mondta.
Én megráztam a fejem, majd felvettem a rendelésüket. Én vittem ki az italokat és az ételeket is. Más úgysem mert volna az asztaluk közelébe merészkedni sem. Éjfélkor még gyorsan leszedtem az egyik asztal terítékét, majd a konyhába raktam a tálcám és az öltözőbe igyekeztem. A velem egy időben dolgozó kollegináim is ott voltak, de nem beszélgettünk, nem ismerjük úgy egymást. Láttam a nézésükön, hogy érdeklem őket. Legfőképpen az, hogy miért mentem oda ahhoz az asztalhoz, ahol egy csapat rossz kinézetű bűnöző ült, elegáns ruhákban. Az egyik lány, mégis közelebb lépett hozzám és megszólított.
- Brooklyn, ugye? - kérdezte halvány mosollyal.
- Igen, de a Lyn tökéletes. - mosolyodtam el.
- Csak azt szeretném kérdezni, hogy miért mertél odamenni ahhoz az asztalhoz, amit körbeültek gyilkosok és bűnözők? - kérdezte, kicsit tartva a választól.
Én elmosolyodtam és halk kuncogás tört elő belőlem. Borzasztó hallani, így kimondva, mégis igaz.
- Az egyik a lányom apja. - mosolyodtam el óvatosan.
 |
| Lucy |
- Régen volt, akkor normális és szerethető srác volt. - mondtam.
- Értem. Már azt hittem... - utalt arra, hogy beleszerettem egy ilyen emberbe.
- Nem, 4 éves a kislányom. - mosolyogtam rá.
- Nem lehet könnyű életed. - ölelt magához.
Egy idegen lány volt, akinek a nevét sem tudtam, mégis sokat jelentett az az ölelés. Nem sajnálatból ölelt meg, hanem megértésből.
- Egyébként, Lucy vagyok. - mosolygott rám, mikor eltávolodtunk.- Örülök, hogy megismertelek. - mosolyogtam rá.
- Nagyon jó anya lehetsz. - eresztett biztató mosolyt.
- Köszönöm. - mosolyogtam, majd kilépett és követte Őt a többi, már átöltözött pincérnő.
Én is elkezdtem öltözni. Óvatosan vettem le a drága ruhákat magamról, amik egyáltalán nem illettek hozzám. Sokkal inkább a laza stílus híve vagyok. Gyorsan belebújtam az egyszerű farmeromba, majd a pulcsimat is átvettem. Eközben a régi baglyos fülbevalóm, amit még a ballagásomra kaptam, mozgásomat követve libbent ide-oda a fülemben. A lábamat a szürke tornacipőmbe bújtattam, majd bekötöttem és a táskámat a vállamra kapva indultam ki. Az öltöző előtt megdermedtem. Louis kint van és, ha meglát kilibbenni, utánam siet. Okosabbnak kell lennem. Hátat fordítottam az asztalokhoz vezető ajtónak és a hátsó bejáraton távoztam. Az esernyőmet előhúztam a táskámból, majd a fejem fölé tartva lépdeltem az otthonom felé. Közben megcsörrent a telefonom. Más nem nagyon hívhat, mint Kim.
- Szia! - mondtam és a lábam éppen halkan csobbant egy pocsolyába.
- Helló, tudod ma a lakásodon kívül hagytad a kulcsod! - mondta nevetve.
- Nálad van? - kérdeztem ijedten,
- Igen, de a szüleimnél vagyok. - mondta, mire tanácstalan voltam.
- Akkor hogyan menjek haza? - kérdeztem.
- Menj hozzám, van kulcsod. - mondta.
- Köszönöm Kim, te vagy a mindenem. - mondtam hálásan.
- Nem igaz! - vágta rá.
- Oké, Emily a mindenem! - nevettem el magam. - Te vagy a szívem csücske! - mondtam vidáman.
- Tudom, de inkább vigyázz magadra, ugyanis hajnal van és te a zuhogó esőben szeled London utcáit! - mondta.
- Rendben, akkor aludj jól! - mondtam mosolyogva.
- Te is, szia! - mondta, majd Én is elköszöntem és bontottuk a vonalat.
Csönd volt, minden utcában. Túl nagy csönd. Hirtelen valaki hátulról elkapta a táskám, mire sikítottam egy vérfagyasztót. Nem láttam az alak arcát, mert sötét volt. A táskámat kirántotta a kezemből, majd a hatalmas téglaház koszos, pergő festékű oldalához. A pulcsim háta lassan kezdett megtelni vízzel, míg az alatt a pár másodperc alatt, megfagyott a leheletem. De szerencsére Én sem vagyok sík hülye, így a kezemben pihenő esernyővel hatalmas ütést mértem a támadóm fejére. De a titokzatos alak, sokkal erősebb volt nálam és egy szisszenéssel tűrte az ütést és szorított erősebben. A kezemen biztosan nyomot fog hagyni, ahogy a hátamon is. Kifolyt a könnyem a szorítás hatására, majd 4 szintén sötét magas alakot láttam.
Ezt nem hiszem el! 5-en vannak! Valószínű, nem csak a táskám kell nekik! - sikított bennem egy hang, mire iszonyatos vergődésbe kezdtem.
Közben a szemem sarkából figyeltem a másik 4 alakot. Hirtelen az egyik hátulról elrántotta a fogva tartóm és egy hatalmas, tökéletes ütést mérve annak arcára, a földre teremtette, a pocsolyák közé.
Király, 4-en maradtak, akik velem akarnak tenni valamit!
Vagy megmentenek!
Felejtsd el, hülyeség!
De minek kellek Én neki?! Sokkal szebb lányokat is elkaphatna!
Akkor is, közel vagy, gyenge és sírsz!
A gondolataim vitája közül egy erős kar szakított ki. Megfogott a karomnál, hogy rám nézhessen. Láttam, hogy az arcomat nézte. Semmit nem láttam, csak az éppen velem szemben álló férfi világító kék szemeit.
Várjunk! Én ismerem ezeket a szemeket! Ez csak is Louis lehet! - kiabálta bennem egy hang.
Hatalmas sóhaj szökött ki a számon.
- Brooklyn! - szólt hozzám hangosan és szigorúan.
Én nyöszörögtem egyet, majd egy nagy levegő után megszólaltam.
- Louis, mond, hogy te vagy! - könyörögtem az alaknak, akinek csak a szemeiben bízhattam.
- Én vagyok. - mondta nyugodt hangon.
- Nem hittem volna, hogy valaha örülni fogok neked. - sóhajtottam hatalmasat.
- Kösz. - morgott.
- Bocs, most hallgatnom kellett volna rád. - mondtam halkan.
- Nem csak most. - mondta szigorúan.
- Azért abban megegyezhetünk, hogy nekem is lehetnek rossz döntéseim, nem? - kérdeztem, mire csak bólintott.
- Hazavihetlek? - kérdezte.
- Nem haza megyek. - mondtam halkan.
- Hova mész? - kérdezte idegesen.
- Kimhez, mert a lakáskulcsomat otthon hagytam és Kim a szüleinél van vidéken, de hozzá van külön kulcsom. - magyaráztam.
- Felejts el! - mondta szigorúan.
- Akkor hova menjek? - kérdeztem kitett karokkal, de mikor felemeltem a kezem felszisszentem.
- Hozzánk jössz és azt megnézem majd! - mutatott a kezemre.
- De... - mondta volna.
- Brooklyn, ne makacskodj, mára elég! - kiabált rám Harry.
- Rendben. - morogtam, majd megindultam utánuk.
A támadóm a földön feküdt és otthagyták, de Én rá néztem.
- Őt itt akarjátok hagyni? - mutattam a földön fekvő emberre.
- Az volt a terve, hogy megerőszakoljon, nehogy megsajnáld! - nézett rám fájdalmas arckifejezéssel Louis.
- Oké, bocs! - mondtam és védekezően feltettem a kezeim. - Ez ilyen anyai hülyeség. - mondtam, majd csöndesen követtem őket.
A végtagjaim még mindig remegtek.
- Te velem jössz! - nézett rám szigorúan Louis, majd követtem az autójához.
A többiek mind Harry autójával mentek. Óvatosan beültem Louis mellé, majd hatalmas sóhaj tört ki belőlem, mégis reszkettem.
- Brooklyn, remegsz! - mondta Louis.
- Jól vagyok. - suttogtam.
- Biztos? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Igen, csak pillanatnyi sokk. - mondtam és bólintottam. - Ugye nincs semmi bajod? - kérdezte ijedten néztem rá.
- Nincs, nem engem támadtak meg. - morgott, majd elindultunk.
Innentől kezdve csöndben voltunk, csak a motor búgását lehetett hallani és az esőcseppek koppanását. Nagyon fáradt voltam, mégsem tudtam volna aludni. Annyira sok minden történt egy pillanat alatt, hogy fel sem fogtam. Pár perc múlva a hatalmas ház előtt parkoltunk le. Csöndesen szálltam ki. Harry ment be először, majd követtem és Louis jött mögöttem. Amikor lehúztam a cipőm, elmosolyodtam. Olyan kicsi lábam van, hogy cipőt is épphogy találok a lábamra, de olyan is van, hogy a gyerek soron van csak. A zoknijaim is majdnem mind figurásak. Most éppen egy Micimackós zokni volt rajtam, amin kuncogtam.
- Nem nőtted ki? - kérdezte Niall a lábamat látva.
- Nagyon kicsi lábam van. - nevettem.
- Látom, nem nőtt. - mosolyodott el Louis a lábamat nézve.
- Hogy veszel cipőt? - kérdezte nevetve Liam.
- A gyerek osztályon. - nevettem. - De mikor csak a szüleimnél kirohanok a kertbe és felveszem apukám cipőjét, olyat esek pofára, de még anyukáméban is! - nevettem.
- Akkor itt alszol? - kérdezte Niall.
Én már szólásra nyitottam a számat, mikor Louis egy szigorú tekintettel válaszolt helyettem.
- Igen. - jelentette ki fölényesen.
- De van hova mennem. - mondtam nyafogva.
- Akkor is itt maradsz! - vágta rá.
- Nem vagy az apám! - mondtam karba tett kézzel.
- Viszont már egyszer sikerült bajba keveredned! - mondta önelégült vigyorral.
- És az nem tökéletes, ha elviszel? - kérdeztem.
- Maradsz! Egyáltalán nem érdekel a nyávogásod! Kikötlek! - mondta, mire morogtam egyet.
- De miért nem hagysz élni?! - akadtam ki.
- Hagylak élni, de egyedül vagy és elfelejtheted, hogy így elengedjelek bárhova is! - mondta karba tett kézzel.
- De majdnem megvédtem magam! - emeltem fel a mutató ujjam.
- Ja igen, akartam is mondani! Nem volt rossz ütés, csak legközelebb legyél határozottabb! - mosolyodott el.
- Ó, a határozottságommal semmi baj! - mondtam mérgesen.
- Oké, rakok neked ruhát a fürdőmbe, mindjárt jövök. - mondta, majd felment.
- És, akkor Én ne boruljak ki?! - fordultam idegesen a másik 3 fiú felé, közben a lépcsőre mutatva, ahonnan eltűnt Louis.
- Azt hittem, megszoktad a kis Tomlinson miatt! - mondta Niall.
- Emily, az Én lányom is! Tudod, ezért van, hogy egy kis normálisság is szorult belé! - mondtam mérgesen. - De ebbe! - mutattam a lépcső felé. - Fú de agyonverném! - toporzékoltam idegesen.
- Nyugi van Brooklyn! - lépett mellém nevetve Liam és átölelt oldalról.
- Ha egyszer lejön onnan, megfojtom! - mondtam mérgesen. - Már, ha van bátorsága lejönni! - horkantottam.
- Nem vagy annyira hozzászokva! - mondta Niall.
- Ebben biztos lehetsz! - vágtam rá.
- Azt hittem, anyaként edzett vagy! - mondta Liam rám nézve.
- Figyelj, ha betöröd a fejed, simán kitisztítom a sebed és bekötöm, ha összeveszel egy játékon valakivel, simán kibékítelek titeket, de ez nem tartozik az anyuka nevezetű témába! Tudod, talán lehetne nyitni egy iskolát: Hogyan viselje el Louis Tomlinson-t! - morogtam.
- Ha betöröm a fejem, nem kéne kórházba vinni? - húzta fel a szemöldökét Harry.
- Simán megcsinálom, csak nem kell fizetned! Szerinted, egy kis Tomlinson hányszor töri be a fejét? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Emily betörte a fejét?! - kérdezte ijedten a lerobogó apuka.
- Nem most, de Én most fogom a tiedet! - mondtam mérgesen.
- Nyugodj meg és vonulj fel zuhanyozni! - bökött az emelet felé.
- Esetleg térképnek, vagy GPS-nek nézek ki?! - kérdeztem csípőre tett kézzel. - Életemben nem jártam az emeleten! - forgattam a szemem.
- Megmutatom. - mondta Louis, majd megindult fel Én, pedig követtem.
Én csöndesen gondolkoztam, hogyan öljem meg.
- Ez a szobám! - mutatott az ajtóra, majd benyitott. - Ott a fürdőm és kiraktam neked ruhát. - mondta.
- Kösz. - morogtam az orrom alatt.
Louis otthagyott Én, pedig villám gyors zuhanyzást hajtottam végre. Megtörölköztem, majd belebújtam Louis pólójába, alsójába és a melegítőnadrágjába. Belenéztem a tükörbe, majd kócos hajamat egy copfba fogtam össze. A ruháimmal a kezemben léptem ki, majd lementem.
- Nehéz volt végre nem a saját makacs fejed után menni? - kérdezte fölényesen Louis.
- Ha Emily lennék, most visszaszólnék, olyan Louis Tomlinson fajta beszólással, de nem fogok. - mondtam karba tett kézzel pimasz mosollyal. - Mert nem vagyok olyan mint te. - mosolyogtam rá pimaszan.
- Menj aludni. - mondta.
- Nem vagy az apám. - mondtam.
- Nem, de rohadt fáradt vagy, látom. Menj a szobámba. - mondta.
Én az ázott táskám belsejéből kivettem a telefonomat, majd a hatalmas melegítő zsebébe csúsztattam.
- A telefonoddal alszol? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Louis.
- Nem, csak van egy lányom, aki nincs otthon! - forgattam a szemem, majd felmentem.
Letettem a telefonom az éjjeli szekrényre, majd fintorogva feküdtem Louis ágyába. Mégis pillanatok alatt sikerült elaludnom.
A telefonom csöngésére keltem. Anyukám hívott, de tudtam, hogy Emily csilingelő hangját fogom hallani.
- Szia! - mondtam vidáman.
- Szia Anya! - mondta vidáman Emily, mire arcomra hatalmas mosoly ült ki.
- Jól el vagy? - kérdeztem, miközben kimentem a szobából és a lépcsőn is lerobogtam.
- Igen, egy csomó mindent csináltunk, ettem egy csomó csokit! - mesélt, miközben Én a konyhába értem, ahol mind a 4 fiú volt.
- Mit ettél?! - kérdeztem mosolyogva.
- Semmit! - vágta rá.
- Én úgy hallottam, egy csomó csokit ettél! - mondtam mosolyogva, de nem akartam elnevetni magam, mert akkor nem venne komolyan, így a szám elé szorítottam a kezem.
- Nem, nem ettem csokit! Csak zöldségeket! - mondta ártatlanul.
- Csak zöldségeket?! Egy falat csokit se? - kérdeztem mosolyogva.
Ezen a beszélgetésen, már az egész konyha nevetett.
- Nem! - mondta.
- Normális vagy?! - kérdeztem nevetve. - Abba Én is belehalnék! - nevettem.
- Anya, azt hittem haragszol! - nevetett hangosan, még a fiúk is hallották.
- Jaj, milyen rossz vagyok! - nevettem.
- Apa ott van? - kérdezte.
- Itt van. - mondtam mosolyogva.
- Oké, beszélhetek vele? - kérdezte.
- Tehát engem meguntál? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem, de beszélni akarok Apával! - mondta.
- Beszélni akar Apával! - nyújtottam a telefonom nevetve Louisnak.
Louis elvonult a telefonommal.
- Ő keltett? - kérdezte mosolyogva Niall.
- Igen, de korán kelő. - mosolyogtam.
- Te is, ugye? - kérdezte Liam.
- Igen. - mosolyogtam.
- Annyira édes voltál, amikor csak azért mosolyogtál, mert hallhatod a hangját. - mosolygott rám Niall.
- Az Én lányom. - rántottam vállat.
- Le sem tagadhatnád! - nevetett Liam.
Ekkor Louis tért vissza és odaadta a telefonomat. Ekkor csöngettek, majd mindenki rám nézett.
- Mi van?! - néztem rájuk értetlenül. - Én nem itt lakom! - mondtam és védekezően feltettem a kezem.
- Megyek. - mondta Harry.
Hirtelen betört az ajtón, Harryt kikerülve Kim.
- Brooklyn, most azért jöttem, hogy megfojtsalak! - hallottam a legjobb barátnőm hangját.
- Hányszor mondtad már ezt! - forgattam a szemem.
- Ha nem vagyok veled, képes vagy elhagyni a fejedet is! - szidott.
- Tudom és azt is, hogy egy hülye vagyok! - öleltem szorosan magamhoz.
- Amúgy meg, hogy nézel ki? - kérdezte nevetve.
- Azt hiszem, ezt már szóba se hozd! - mondtam a szememet forgatva.
- Akkor képzelem milyen volt a tegnapi napod! - nevetett.
- A reggelem jól indult, aztán hirtelen fordulat következett és semmi jó nem történt velem. - mondtam. - De ez egy nagyon hosszú sztori! A lényeg, hogy haza akarok menni. - mondtam.
- Oké, ne hisztizz. - mondta. - Várjunk, a ruháidat is elhagytad?! - kérdezte értetlenül.
- Nem, megmondtam, hogy nagyon hosszú történet! - mondtam.
- Van rá esély, hogy valaha egy részét is megtudjam?- kérdezte, mire vállat rántottam.
- Elég annyi, hogy hülye voltam, makacs és meggondolatlan. - mondtam, mire elmosolyodott.
- Egyszerűen, csak önmagad! - szorított magához, miközben kuncogtam.
Olyan érzésem volt, mint egy bezárt állat. Legszívesebben már rég hazarohantam volna. Végül sikerült indulásra bírnom Kimet. Louis ruháiban kellett elmennem, mivel az enyémek vizesek voltak. Úgy éreztem, nem kellene engednem, hogy Louis és Emily találkozzanak. Persze szeretik egymást, de bajba fogja keverni Emilyt! Érzem, minden végtagomban, hogy nagy baj lesz ebből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése