Olyan nap volt, mint a többi. Kint már sötét volt és vihar tombolt, de Emily, Kimberly és Én még bent voltunk a kávézóban. Reggeltől estig mindig Kim és Én zárunk, cserébe a főnököm megengedi, hogy Emily bejöjjön velem minden nap. Én már a konyhát takarítottam, míg Kim az asztalokat és kint a padlót Emily, pedig valahol játszott.
Szinte mindennap lejátszódik a fejemben, hogy mi lett volna, ha... Mi lett volna, ha rögtön szólok Emilyről. Talán nem tartanánk ott, ahol most vagyunk. A híradóból kellett megtudnom, hogy a volt barátom, aki egyben a lányom apja börtönben van. Majd azt is, hogy valami ismeretlen ok miatt kiengedték. Mert egy bűnöző lett belőle. Régen még egy vidám, vicces, bulis srác volt, akinek rengeteg mániája volt, de így szerettem. Boldog voltam vele. Majd rossz irányba indult el, rossz barátokat választott és szakítottam vele. Úgy érzem, volt okom rá. Hiába könyörögtem neki napokig, hetekig, hónapokig, hogy fejezze be, térden állva könyörögtem és zokogtam, de nem hallgatott rám. Minden este elment "barátaival" és másnap reggel találkoztam vele, amikor már nem mondott semmit, hogy merre volt, vagy mit csinált. Aztán hagyott nekem egy ajándékot maga után, egy olyat, amit sose felejtek el és örökké az enyém lesz ez, pedig Emily. Emily nem tudja ki az apja, mit csinált és most éppen mit csinál. Kérdezgette, de eltereltük a figyelmét. Viszont Én látom a lányomban Louis természetét. Sose mondtam senkinek, hogy ki az apja. Elég rosszul hangzott volna: Az apja Louis Tomlinson. Ekkor jött volna a kérdés, hogy aki benne volt a... itt természetesen senki nem merné befejezni a mondatot, nehogy olyat mondjon, ami nekem fáj. Én, pedig csak bólogatnék, majd magyarázkodnom kellene, hogy mikor együtt voltunk még normális embernek számított és bla bla. Inkább mindenkinek azt mondom, hogy nem ismerem az apját, mert egy buliban találkoztunk.
Az ajtón lévő csengő hangját hallottam csak a konyhából. Ott van Kim, majd megmondja, hogy be vagyunk zárva.
* Louis *
Szokás szerint a srácokkal indultunk bulizni gyalog, de vihar kerekedett. Éppen egy kávézó mellett haladtunk el. Világított bent a lámpa, de a székek fel voltak pakolva az asztalokra.
- Menjünk be ide! - intettem a vízcseppekkel díszített hatalmas üveg felé a fejemmel.
- Nem egy buli. - nevetett ki Harry.
- Van jobb ötleted?! - kérdeztem és szúrós pillantást vetettem felé.
- Menjünk! - mondta Liam.
Belöktem az ajtót, ami csilingelt az ajtó fölött lógó csengő miatt, ami belépésünket jelezte. Egy kislány fordult felénk. Olyan 3-5 év körül lehetett. Nem ijedt meg a külsőnk, magasságunk, tetoválásaink, vagy határozottságunk miatt. Elém lépett, majd karba tett kézzel fúrta tekintetét az enyémbe. Gyönyörű kék szemei hiába néztek rám szigorúan és határozottan, mégis huncutságot és vidámságot fedeztem fel benne. Barna hosszú haja a kis vállára omlott, de tartása miatt határozott nőnek tűnt.
- Te ki a frász vagy?! - nézett végig rajtam. - Mert hasonlítasz... - gondolkozott el.
Reméltem, hogy nem az alakot mondja a híradóból, mert az Én lennék.
- Nem tudom kire, de ismerős vagy. - méregetett.
- Egyedül vagy itt? - kérdeztem tőle.
- Nem. - vágta rá.
* Brooklyn *
Hallottam a kislányom csilingelő hangját, valakivel beszélgetett. Én éppen végeztem a takarítással. Kim a mosdóban volt, akkor kivel beszélhet Emily?! Megindultam ki a konyhából. Mikor megláttam kivel beszél, egyszerűen lefagytam. Annyi mindent mondhattam volna a lányomnak: megmondtam, hogy ne állj szóba idegenekkel; miért nem küldted ki őket; miért nem szóltál nekem és még ezernyi mást, de inkább csöndben álltam megmerevedve. Ha megszólalok észrevesznek. Ha észre vesznek talán miattam bántják majd Emilyt. Legszívesebben már odarohantam volna az egyetlen kislányomhoz, az ölembe kaptam volna és rohantam volna hazáig vele, a vihar ellenére. De, akkor is elkaptak volna, hiszen azt tudom, hogy Louis remek focista, plusz sokkal magasabb nálam, hosszabbak a lábai és egy méter futás után elkap. Csöndben kellett tűrnöm, ahogy a kislányom 4 bűnözővel áll szemben, magabiztosan és az egyikkel beszélget. Ráadásul egyik fél sem tudja, hogy Ők egy apa-lánya páros. Már rég sikítottam volna, de nem szabadott. Ekkor hátulról lépteket hallottam. Kim az. Félelmemben már szorítottam, csűrtem a rongyot a kezemben, mert ha megszólít engem, vagy a lányom végünk. Ha megszólal, már az is elég nagy baj!
- Mi a baj Lyn? - kérdezte, mire az ereimben megfagyott a vér és teljesen kifutott a szín az arcomból.
Kiskorom óta mindenkinek Lyn vagyok, a Brook-ot sosem szerettem. Egy embernek mégis hagytam, hogy Brook-nak hívjon és ez az ember éppen a lányunkkal beszélget.
Hirtelen mind a 4 rám kapta tekintetét. Én nem néztem rájuk, egyedül a lányomra szegeztem a tekintetem, akinek látszólag semmi baja nem volt. Egy pillanatra vettem le Emilyről a szemem, hogy lássam Louis reakcióját. Nem volt neki. Láttam tekintetén, hogy tudja ki vagyok, de nem látszott az arcán, hogy mérges lenne, örülne, vagy ilyesmi. Én, viszont utáltam! Utáltam, mert ott volt! Hirtelen felém szaladt a lányom és átölelte a lábamat. Nem értette, mi történt velünk. Én felkaptam az ölembe, magamhoz szorítottam és a hátát simogattam. Nem értette, hogy mi bajom, de Ő is szorosan ölelt. Nem csodálkoztam, hogy képes beszélgetni egy ilyen kinézetű emberrel, hiszen bátor kislány.
- Anya mi a baj? - húzódott el, hogy lássa az arcom.
Megsimogatta az arcom a kis kezével.
- Semmi kicsim, minden rendben. - húztam magamhoz újra.
Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem 4 bűnözővel állt szemtől szemben, hanem az Én karjaimban volt.
- Brooklyn. - szólított meg egy hang halkan Én mégis hallottam és megismertem.
Én Louisra néztem, majd letettem a kislányom. Kim, mint tökéletes legjobb barátnő egy nézésből tudta, hogy mit kérek tőle.
- Gyere Emily, játszunk valamit! - fogta kézen Kim, majd elmentek a konyha felé és mielőtt becsukta volna az ajtót felém tátogott egy "Minden rendben lesz"-t, majd becsukta. Én nagy levegőt vettem és Louis felé fordultam. Annyi mindent akartam neki mondani, hogy nem jött ki hang a számon.
- Brooklyn, ugye tudod mit tettem? - kérdezte, mire aprót bólintottam.
Egész Anglia tudja, sőt szerintem az egész világ, de majd pont Én nem!
- Azért hajlandó lennél beszélni velem? - kérdezte, mire bólintottam némán, majd megkerülve a biztonságot nyújtó pultot levettem az egyik asztalról a székeket és leültünk.
- Louis, majd otthon. - mondta neki Liam, majd kimentek.
Jól ismertem a többieket is: Liamet, Niallt és Harryt is. Zaynt is ismertem, de neki volt annyi esze, hogy hallgatott a barátnőjére és befejezte.
- Tudom, hogy nincs valami jó hírem az emberek között. - mondta.
Én némán figyeltem a sokkal férfiasabb arcát. Nem nézett rám, az asztalt bámulta kitartóan.
- Csak az érdekelne, hogy a kislány a te lányod-e? - kérdezte.
- Az Én lányom. - bólintottam.
Meg a tied, de Én egy nyúl vagyok és a lányunk is sokkal bátrabb nálam, ezért nem mondom el! - kiabáltam a fejemben.
- És szép családod van? - kérdezte. - Vagyis az apukával éltek? - kérdezte óvatosan és halkan.
Nem hittem volna, hogy érdekli az Én lányom élete, vagy az enyém. Nem is illik hozzá.
- Nem. - mondtam. - Ketten vagyunk. - mondtam.
- Mikor hagyott magadra az apja? - kérdezte.
- Mielőtt megszületett volna. Vagyis pontosabban Én szakítottam vele, egy nappal az előtt, hogy tudtam volna a lányomról. - mondtam, de a végtagjaim remegtek.
Az ujjaimat tördeltem, a lábam a széken remegett.
- Mikor? - kérdezte.
- Majdnem 5 éve.- mondtam.
Rá fog jönni, hogy Ő az apja. Most fogja kiszámolni.
- De az...- akadt meg. - Akkor még... - megint nem fejezte be. - 5 évvel ez előtt együtt voltunk még. - mondta, mire bólintottam.
- Louis, te vagy az apja. - suttogtam.
Nem akartam, hogy hallja, de meghallotta. Felugrott és rácsapott az asztalra. A kezét a homlokához emelte és fel-alá kezdett járkálni. Nekem könny szökött a szemembe.
- Miért nem mondtad, mikor megtudtad? - kérdezte idegesen.
- Mert féltem. - mondtam halkan. - Sosem akartam elmondani. Megértem, ha nem vagy ránk kíváncsi. - suttogtam és legördült egy könnycsepp az arcomon. - Ha nem szeretnéd, nem mondom el Emilynek. - mondtam és letöröltem a könnyet.
- Emily? - kérdezte és rám pillantott, mire bólintottam. - Emily Tomlinson. - ízlelgette a nevet.
- De ha nem akarod, tényleg menj nyugodtan a magad dolgára, nem zavar. - mondtam szipogva.
- A lányom. - mondta előre bámulva.
Nem nekem beszélt, éppen felfogtam amit mondtam.
- De tényleg, ha nem szeretnéd sosem tudja meg. - mondtam.
- Fogd be! - kiabált rám.
Én megszeppenve néztem rá.
- Elnézést Brooklyn. - mondta és leült mellém. - De szeretném, hogy megtudja. Ha nem nagy kérés, szeretnék vele találkozni. - mondta, mire újra megijedtem.
Egy pillanat alatt mint egy ijedt madár sereg az erdőben, úgy röppent fel a fejemben ezernyi kérdés és gondolat. Aggódtam, ugyanakkor helyeseltem a dolgot.
- Sosem bántanám, ahogy téged se tudnálak bántani. - mondta.
Én, csak hallgattam, a csodásan mély hangját, ahogy a kávézó bézs falairól visszhangzanak és betöltik az egész helységet.
- Majd megbeszéljük, jó? - kérdeztem, mire bólintott. - Szeretnéd, hogy megmondjam Emilynek most? - kérdeztem.
- Jó lenne. - bólintott, majd felálltam.
Elmosolyodtam, ahogy a kislányomra gondoltam. Mikor kinyitottam a konyha ajtót hirtelen Emily nekem csapódott.
- Aú! - mondta és megsimogatta az orrát. - Anya! - szólt rám.
- Igen? - kérdeztem és elnevettem magam. - Az a baj, hogy itt jöttem? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem, csak az utamban vagy! - mondta és karba tett kézzel mosolyog fel rám.
- Amúgy, szerinted hány szabályt szegtél meg az előbb? - kérdeztem csípőre tett kézzel.
- Nem tudom...- mondta kicsit félve. - Egyet? - kérdezte óvatosan.
- Beszéltél egy idegennel, ez egy! Nem szóltál nekem, ez kettő! Ráadásul az idegen egy férfi, ez három! Ráadásul nem túl kedved kinézetű, ez négy! Rohangáltál a felmosott padlón, ez öt! - soroltam.
- Bocsánat? - kérdezte és behúzta a nyakát.
- Túl bátor vagy Emily! Ebből baj lehet! - mondtam és az ölembe kaptam.
- De nem volt! - mosolygott.
- Azt legalább tudod, kivel beszélgettél? - kérdeztem mosolyogva.
- Vele! - mutatott Louisra.
- Oké, de tudod ki Ő? - kérdeztem.
- Hát biztosan nem Micimackó! - mondta, mire elnevettem magát Louis, pedig mosolygott.
- Hát szerintem sem. - mondtam és leültem az előbbi helyemre, Louishoz.
- Emily, Louis William Tomlinson vagyok. - mondta a lányomnak, aki újfent túl bátor.
- Tök jó neked... - mondta unottan.
- Az apukád vagyok. - mondta neki, mire Emily szemei hatalmasra nyíltak és először rám nézett.
Én bólintottam.
- Akkor...- tudtam, hogy ezernyi kérdés kavarog a kis fejében. - Hívhatlak apának? - kérdezte óvatosan.
Ilyenkor persze már nem olyan bátor!
- Persze Emily. - mosolygott rá.
Úúúú, ez nagyon nagyon tetszik!! Már most imádom!! Siess a kövi résszel!!
VálaszTörlésÖrülök neki! :)
Törlés