12. rész - Lázas vagy!

Reggel egy zajra riadtam fel. Ez, pedig a fürdőm felől érkezett a szobámba. Felálltam, majd elindultam arra. Mikor kiértem a fürdőbe, nem kicsit ijedtem meg. Louis egy törölközővel a derekán, az Én (!) fürdőmben készülődött. A szám is tátva maradt. Hátulról, csak a hátát láttam, de a tükör segítségével láttam előröl a felső testét. A tükörben átpillantott a válla felett és rám nézett. Elmosolyodott, mikor meglátta ijedt arcom.
-    Jó reggelt! - mosolygott rám magabiztosan.
-    Louis, te... - dadogtam.
-    Én itt zuhanyoztam le, gond? - kérdezte és mosolyogva felém fordult, majd karba tett kézzel nekidőlt a mosdókagylónak.
-    Nem. - ráztam meg a fejem ijedten.
-    Ennél sokkal beszédesebb szoktál lenni! - mosolygott büszkén, tudta, hogy miatta vagyok olyan meglepett. - Csak nem zavarlak? - kérdezte.
-    Nem. - ráztam meg a fejem újra, majd megfordultam és kimentem.
Leültem az ágyamra, majd az ajtóm a falnak csapódott és berohant rajta egy kis barna, kócos kislány.
-    Anya, ments meg! - ugrott az ágyra mellém és a hátam mögé bújt, de mosolygott.
-    Kitől? - kérdeztem mosolyogva.
-    Liam-el aludtam és annyira nem jön be neki az új bajusza és a rózsaszín körmei! - mondta, mire elnevettem magam és az ölembe húztam.
-    Emily! - szaladt be a szobámba mosolyogva, de kiabálva Liam.
Én hirtelen az ölem be kaptam.
-    Lehet, hogy előnyös lenne megborotválkoznod! - nevettem a rajzolt bajuszra mutatva. - Meg szerintem a babarózsaszín az nem igazán a te színed! - mutattam a lábujjaira.
-    Nagyon vicces vagy! - forgatta a szemét. - Add át a bűnöst! - bökött az ölemben bujkáló kislányra.
-    Nem! - öleltem szorosan magamhoz. - Olyan kis ártatlan! - kuncogtam és megpusziltam.
-    Felőlem, kollektív büntetés is lehet! - rántott vállat és megindult felénk.
Ölemben Emilyvel elcsúsztam az ágyam végébe, ami Liam-től a legtávolabb volt.
-    Ne gyere közelebb! - mutattam rá nevetve.
-    Mit műveltek itt? - lépett ki a fürdőből Louis egy szál boxerben.
Elámultam volna rajta, de Emily és Liam elvonta a figyelmem.
-    Szerinted ki volt? - fordult Louis felé Payno. - A lányod! - bökött az ölemben kucorgó törpére.
-    Tényleg nem a te színed! - mutatott a körmeire nevetve Louis.
-    Micsoda poén! - forgatta a szemét. - Most ha nem haragszol, megleckéztetem a lányod és az anyját! - bökött felénk.
Emily hirtelen Liam fejéhez vágott egy párnát hátulról, mire hatalmas röhögésben törtem ki.
-    Kicsim, azt nem úgy kell! - mondtam nevetve, majd megfogtam a másik párnát. - Liam! - szóltam neki, aki felénk fordult.
Dobtam a párnát, de Liam lehajolt és Louis-t találta arcon.
-    Az sokkal viccesebb, ha arcon találsz valakit! - nevettem hangosan.
-    Így? - kérdezte és hirtelen megint fejbe dobta Louis-t.
-    Pontosan! - nevettem.
-    Oké! - nevetett, majd kipattant az ölemből és megfogott egy másik párnát, majd Liam-et kezdte ütni vele.
-    Törpe, elkaplak! - kiabált rá, mire Emily visszarohant hozzám és az ölembe huppant.
-    Mily, muszáj engem is bajba keverned? - kérdeztem nevetve.
-    Add át az ördögöt és kimaradhatsz belőle! - mondta Liam mosolyogva.
-    Anya, nehogy! - kapaszkodott a vállamba.
-    Soha! - kiabáltam, mire Liam és Louis elmosolyodott.
-    Végünk! - öleltem szorosan magamhoz Emilyt.
-    Bizony! - bólogatott mosolyogva Louis, majd felugrottak az ágyamra és felénk jöttek.
-    Jó volt veletek! - nevetett Emily, majd Liam kikapta az ölemből és rohant vele ki.
-    Te sem úszod meg! - eresztett gonosz mosolyt Louis, majd felkapott és Liam után rohant velem.
Én sikítva nevettem, ahogy a lányom is. Louis is berohant Liam szobájába, majd ledobott Emily mellé. Elkezdődött a csata, amiben nekünk biztos volt a vereség. Először párna csata, majd csiki. Egy órával később Én Liam ágyán fekszem és folyik a könnyem a nevetéstől Emily, pedig a fejét a hasamba fúrja, míg a két srác önelégülten mosolyogva bámulnak ránk. Mi mindketten hangosan szuszogunk.
-    Legközelebb ki körmét fested ki? - pillantottam Emily-re.
-    Harry-ét! - mosolygott rám.
-    Helyes! - pacsiztam le vele mosolyogva. - És nem keversz bele! - borzoltam össze kiengedett haját.
-    Csak ha kerget! - nevetett.
-    Ugye tudod, hogy van kulcs a szobámon? - kérdeztem nevetve. - Sokat segítene, ha azt használnád! - nevettem.
-     Igazad van! - mosolygott rám.
Hirtelen egy ismerős hangot hallok a nappaliból, ami a nevemet kiabálja: Danielle.
-    Engedj ivadék! - szóltam mosolyogva Emilynek, aki elkapta a kezem, miután felálltam.
-    Anya, ne hagyj itt! - nyafogott mosolyogva.
-    Miért? - kérdeztem Őt utánozva.
-    Mert mi van, ha még egyszer visszakapom? - kérdezte mosolyogva.
-    Nézd! - mutattam Louisra. - Na, Ő az apád! - mosolyogtam a lányomra. - Arra van, hogy nyaggasd! - mosolyogtam Emilyre. - Vagy ott áll mellette. - mutattam Liamre. - Ő meg apád haverja, még sokkal jobb! - nevettem. - Fesd be a haját lilára, rózsaszín csíkokkal! - nevettem, mire Emily is nevetni kezdett.
-    Persze, adj neki ötleteket! - sóhajtott Liam.
-    Anya! - állt fel Emily az ágyon és így átölelt, majd az ölembe vettem.
-    Na sziasztok! - mondtam, majd pár lépést hátrálva Emilyt visszadobtam az ágyra, majd kiszaladtam az ajtón, le Danihoz.
-    Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte mosolyogva, miközben megölelt.
-    Egy Emily nevű ördög! - mosolyogtam rá.
-    Velem jön az ördög, mert egy kis kamuba keveredtem és kéne! - mosolygott zavartan.
-    Nyugi, jó színész! - mosolyogtam rá. - Mily! - kiabáltam, mire már felöltözve szaladt le.
-    Segítesz nekem egy kis színjátékban? - kérdezte mosolyogva Dani.
-    Persze! - mosolygott rá, majd megölelte.
-    Lyn, holnap hozom! - ölelt meg, majd el is tűntek.
Én kuncogva indultam meg fölfelé, de csak a lépcsőket figyeltem. Nem nyekeregtek, de régiek lehettek. Valószínű sok dolgot láttak már. Hirtelen lefejeltem valakit és már estem volna le a lépcsőről, de elkapta a kezem.
-    Lyn, néha ne álmodozz! - segített visszanyerni az egyensúlyom Liam.
-    Bocsi, Payno csak... - dadogtam zavart mosollyal.
A becenevét hallván meglepetten nézett rám.
-    Nem akartalak... - dadogtam ijedten. - Vagyis ha nem engeded... - habogtam. - Bocsánat, nem foglak... - folytattam a befejezetlen zavart mondatokat, de elmosolyodott és megölelt.
-    Lyn, nem haragszom, szeretem, ha így hívnak! - hallottam, hogy mosolyog, majd egy kicsit eltolt magától, de a két lábfejemet még mindig közre fogta a sajátjaival. - A családom, a barátaim hív így és régen Dani. - mondta és a végén elhalkult.
-    Tényleg nem gond? - kérdeztem óvatosan.
-    Nem, dehogy! Olyan lettél, mint a kis törékeny, ijedős, félős kishúgom! - ölelt magához szorosan.
-    Kérdezhetek valami személyeset? - kérdeztem óvatosan és halkan.
-    Persze. - mosolygott rám. - Nyugodtan. - bólintott.
-    Te szereted még Dani-t? - kérdeztem halkan.
-    Igen. - mondta halkan. - Nagyon rossz, hogy mikor itt van, hozzám se szól, de hála neked, legalább most láthatom! - mosolygott halkan.
-    De Sophia? - kérdeztem halkan.
-    Nem tudom Lyn, eddig olyan biztos voltam benne, hogy Danielle-t elfelejtettem, de imádom, mikor ide jön és mindenkit felvidít az elsöprő személyiségével. - mosolygott rám.
-    Igazán szeretni való lány. - mosolyodtam el halványan. - Meg gyönyörű és magabiztos. - mondtam halkan.
-    Igen, csodás lány. - mosolygott. - De mi ez a komorság? - kérdezte az arcomat kémlelve.
-    Bár fele olyan szép és magabiztos lennék, mint Ő. - sóhajtottam.
-    Ne butáskodj! - húzta össze a szemöldökét. - Elbűvölő lány vagy, nem szoktál olyan ruhákat hordani, amik sokat mutatnak, nem sminkeled agyon magad, nem fested a hajad és nincs mindennap más frizurád, de te így vagy szép! - simította meg az arcom. - Természetesen és ártatlanul. - mosolygott rám.
-    Köszönöm. - mondtam zavart mosollyal. - Most megyek, felöltözöm! - mondtam, mert nagyon zavarban voltam.
-    Rendben. - mondta és halkan nevetett.
Jót szórakozott rajta, hogy Én mennyire zavarban voltam. Gyorsan bementem a fürdőmbe és eszembe jutott a reggeli jelenet. Megráztam a fejem, majd a hajamon átfutottam egy fésűvel, megmostam az arcom, majd a fogamat is. A szekrényem előtt állva elgondolkoztam, hogy mit is vegyek fel. Végül egy fehér ujjatlant választottam, rá egy vastag pulcsit és hozzá egy sima, átlag kék farmert. Mielőtt lementem volna, kipillantottam az ablakomon. Elolvadt a hó, de nem ezen akadt meg a szemem. Egy motor állt a házunk előtt. Gyorsan leszaladtam, de nem volt vendégünk. Mindenki normális volt, csak Louist nem láttam sehol, majd a lépcső felől érkezett.
-    Majd jövök! - jelentette be, majd kiment.
Én kimentem a konyhába, hogy ne legyek átlátszó. Kinéztem az ablakon és Louis éppen felült a motorra. Én az előszobába mentem, majd magamra kaptam a kabátom és a tornacipőm, majd a táskámat a vállamra.
-    Hova mész? - kérdezte Niall.
-    Nem fontos. - mondtam, majd sietősen kiléptem az ajtót és bevágtam magam után az ajtót.

A motort még az utca végében láttam. A táskámból előkaptam a régi sapkámat. Egy cseppet sem volt különleges, egy fekete bojtos sapka. A fejemre húztam, hogy Louis semmiképp ne ismerjen fel ás úgy folytattam a követését. Nem volt nehéz dolgom, csak néha kellett szaladnom. Egy piros lámpánál nem akartam mellé érni, így a hajamat az arcomba söpörve, a másik irányba nézve haladtam át előtte a zebrán. Utána ugyanúgy követtem. Mikor megérkezett, vártam egy kicsit. Egy olyasmi helyre ment, mint ahol autó versenyzett, csak ez motorokkal volt tele. Mikor eltűnt, bementem. Tele volt motorosokkal és haspólós, rövid nadrágos lányokkal. Nem fáznak? Én kabátban, pulcsiban, hosszú nadrágban majd' megfagyok, Ők meg itt flangálnak. A pálya - vagy valami olyasmi - szélén állt rengeteg ember. Nem akartam odamenni, nem illettem oda. Néztem azokat a motorosokat, akik öltöztek, vagy a motorjukat piszkálták. Tudom, az Én szakkifejezéseimmel már rég kidobtak volna innen. Megpillantottam Louis-t, ahogy Eleanor-ral éppen falják egymást üdvözlés kép. Elszomorított a dolog, legszívesebben sírva szaladtam volna el, de inkább az alsó ajkamba haraptam és elfordultam.
-    Hé, minden oké? - hallottam egy lány hangot és valaki megérintette a vállam.
Odafordultam és egy aggódó tekintettel találkoztam. Hosszú, barna haja volt, mely kicsit hullámosan omlott vállára és egészen a melléig leért. A haja festve volt, több árnyalat megmutatkozott benne, néhol kicsit vörösesebb volt, a hajtövénél, sötétebb barna és a hajvége világosabb volt, nem mondanám, hogy lenőtt, mert annál sokkal stílusosabb volt, kicsit ombre hatása volt. A sminkje halvány volt, de nagyon szép arcú és mosolygós lánynak tűnt. Enyhe smink volt rajta és műszempilla, de nem vitte túlzásba. Motoros ruházata volt és sisakja a kezében volt, tartása magabiztosságot tükrözött és valamennyivel magasabb volt nálam.
-    Persze. - mondtam halkan a földet kémlelve.
-    Nem úgy tűnik, elég felkavartnak tűnsz! - mondta az arcomat vizsgálva.
-    Kinevetnél. - mondtam halkan.
-    Kérlek, ne a ruháim alapján ítélj meg. - mondta. - Nem vagyok bunkó, mint itt sokan. Története van annak, hogy mit keresek itt, de ez nem fontos. - mondta, mire óvatosan felnéztem rá. - Én magam is érzelmes lány vagyok. - mosolyodott el biztatóan.
-    Van itt valaki, akihez egy emlék fűz, amit nem akarok és nem is lehetne elengedni. - mondtam halkan.
-    Értem, elég tömör volt, de úgy látszik, Ő fontos számodra. - mondta, mire bólintottam. - Irina vagyok. - mondta.
-    Brooklyn. - mondtam halkan.
-    Brooklyn, Ő egy srác, ugye? - kérdezte, mire bólintottam.
-    Csak Lyn. - mondtam, mire elmosolyodott.
-    Lyn, nem kérem, hogy mindent elmesélj, ha nem szeretnéd, csak annyit mondj, amennyit jónak érzel! - kért biztató mosollyal.
-    Egy örökké tartó emlék fűz össze minket. - nem akartam elmondani neki, hogy lányunk van. - Régen együtt voltunk, aztán Ő teljesen megváltozott és szakítottunk, de egy véletlen folytán összefutottunk és az emlék összetart minket. Én azt hiszem, újra szeretem, mert el akarta nyerni a bizalmam és törődött velem. De nem szeret. Mást szeret és esélyem sincs a másik lány ellen. Egyszerűen nulla vagyok! - mondtam, mire magához ölelt. - Ő is megmondta, hogy átlagos vagyok és ezért nem kellek egy férfinak sem. - mondtam halkan.
-    De Lyn, ez nem igaz! - mondta kicsit eltolva magától. - Hiszen te kívülről is különleges voltál. - mosolyodott el. - Annyira más voltál, olyan vagy, mint egy porcelán baba. - halvány mosoly ült ki az arcomra. - Egy olyan porcelán baba, amit óvni kell és így nő a szívedhez. - mosolyodott el. - Lehet, hogy törékeny és sokat kell figyelni rá, de csodálatos. - mosolygott rám.
-    Köszönöm! - öleltem magamhoz szipogva.
-    Tudod, elég jó emberismerő vagyok. - mosolygott rám. - Sok mindenkit ismerek itt, mondj róla valamit és szerintem meg tudom mondani, ki is ő. - mosolygott.
-    Elég titokzatos, mogorva, felesége van, a kíváncsiságom idegesíti... - mondtam volna, de közbe vágott.
-    Tomlinson?! - csodálkozott, mire bólintottam. - Azért jöttem ma, hogy szétrúgjam a seggét. - mosolygott huncutan. - Mármint nem konkrétan. - nevetett.
-    De nem tudhatja meg, hogy itt vagyok! - mondtam.
-    Tőlem biztosan nem fogja! - mosolygott rám biztatóan. - Gyere be velem a melegedőbe, Ő most fog versenyezni. - mondta, mire bólintottam és követtem Őt.
Egy viskó szerű kis épülethez mentünk. Belépve volt pár asztal meg szék, egy hosszú pult, amin haspólós rövid gatyás nők táncoltak a zenére és férfiak piáltak.
-     Gyere! - húzott a sarokban lévő asztalhoz Irina. - Nyugi, nem iszunk semmit, itt nem lennél képes. - fintorodott el.
-     Te sem tűnsz olyannak, mint azok. - böktem a fejemmel a pult felé. - Miért vagy itt? - kérdeztem.
-     Van 3 bátyám és 2 öcsém. - mondta. - Mind motoroznak, mert apámmal élünk. Kislány koromban, nem voltak rendes lányos ruháim, nem hordhattam bugyit. - sóhajtott. - Olyannak kellett lennem, mint a tesóim. Ha megszöktem, apám megvert. A tesóim vidáman szálltak be a motoros világba, Apa motorokat gyárt és így nekünk kötelező motoros versenyeken részt vennünk, hogy legyen pénze rá. Kiskoromban arról álmodtam, hogy színész leszek, modell, vagy balerina, de semmi ilyesmi. Egyszer vettem magamnak egy szoknyát, de az egyik öcsém röhögve szakította ketté, majd a motorját tisztogatta a vele. Egy éve költöztem el, az akkori barátommal. Már utána egy hónappal szakítottunk, merte egy hülye barom volt. - mondta és látszott a tekintetén, hogy visszagondol a múltjára. - Természetesen motoros volt, de megcsalt. Utána elköltöztem a nagymamámhoz, aki nőként kezelt és ez tetszett, de apám megtudta és csak úgy egyezett bele, hogy vele lakjak, hogy a tesóimnak minden versenyen látniuk kell és e nyert összeg felét elviszik, a másik fele az enyém.  - mondta.
-     De ez borzasztó! - mondtam.
-     Tudom. - sóhajtott, majd hallottam, hogy nyílik a viskó ajtaja.
Nem néztem oda, de Irina döbbenten nézte a belépőt.
-     Ne nézz hátra. - súgta nekem.
-     Irina, újabb lányt hoztál ide? - nevetett egy számomra ismeretlen férfi hang.
-     Fogadd el, hogy csak neked van ilyen szar apád! - hallottam egy ismerős hangot, aztán lenéző nevetést: Eleanor.
-     Nem csak az apja szar, az egész élete! - nevetett egy még ismerősebb hang: Louis.
-     Erről Én is mesélhetnék. - mondtam halkan.
Irina halkan tűrte, lehajtott fejjel a sértéseket. Nem érdemelte meg. Legszívesebben odamentem volna Mr. és Mrs. Tomlinson-hoz és két akkora pofont osztottam volna ki, hogy az egész viskó, teli ezekkel az állatokkal, csak bámulna rám. A fogaimat erősen összepréseltem idegességemben és a kezemet és ökölbe szorítottam. Közben imádkoztam, hogy ne vegyenek észre.
-     Brooklyn? - üvöltötte el magát Louis idegesen.
Nem szóltam, csak csöndben vártam.
-     Tudom, hogy te vagy! - kiabált, majd hallottam, hogy közelebb jön.
Félve néztem a remegő kezem, ami az ölemben pihent. Már rég sírva rohantam volna segítségért kiáltozva, de nem mutathatom, hogy mennyire félek.
-     Kibaszottul te vagy! - csapott hatalmasat az asztalra és hangja a fülsüketítően dörgött a fejem mellett. - Mit keresel itt? - kiabált, majd elkapta a jobb karom és felrántott a székről.
Fájt, ahogy szorította a jobb karom, de tűrtem. Nem mertem a szemébe nézni, a földet néztem.
-     Brooklyn, miért vagy itt? - kiabált.
Én remegtem, egész testemben és nem mertem válaszolni.
-     Követtél?! - kérdezte idegesen és óvatosan aprót bólintottam. - Mi a szarért keresed a bajt? - kiabált az arcomba. - Miért nem bírsz végre békén hagyni?
Nem válaszoltam, csöndben tűrtem.
-     Most persze meg sem szólalsz, mi? - kiabálta. - Viszont visszapofázni azt tudsz! - felnéztem a szemébe.
Mint a háborgó tenger, olyan dühös kék volt és láttam rajta, hogy képes lenne megütni. Remegtem, zokogtam, de ez Őt nem tartotta vissza. Már nem volt senki aki megmentsen tőle. Eleanor-tól nem várom, hiszen úgy utál, ahogy van. Ezek a motorosok mind taplók Irina, meg semmi Louis ellen. Csak imádkozni tudtam, hogy ne üssön meg.
-     Brooklyn, utoljára kérdezem, miért jöttél ide? - kérdezte még sokkal idegesebben, de már csak a fogai közt szűrte ki és közben a falba csapott öklével, aminek megmaradt a nyoma.
Én ijedten néztem rá, hiszen ökle alig egy ujjnyira volt a fejemtől. Összerezzentem és könnyfátyol mögül néztem rá.
-     Kérlek ne üss meg! - mondtam a lehető leghalkabba, szinte magamnak, de meghallotta és megrándult az arca.
-     Miért? - kiabálta, mire szégyenemben, sírva lecsúsztam a hátamat a falnak döntve.
Louis lenézően mért végig. Én letöröltem a könnyeimet, majd felálltam és el akartam indulni, de nem engedett.
-     Engedj haza! - kértem halkan, de a hangom közben megremegett.
-     Brooklyn, indulj meg kifele! - mutatott az ajtóra, majd sietve mentem Ő, pedig követett engem.
Mikor kiértünk, felé fordultam. Hirtelen a fordulástól megszédültem. Már rég nem éreztem jól magam, mióta beléptem ide. A fejem is fáj egy kicsit, olyan bágyadt vagyok.
-     Miért kellett neked ide jönnöd? - kérdezte idegesen. - Tudod miért vittelek el versenyezni Én magam?! - kérdezte halkabban, de még mindig halálos pillantással, mire megráztam a fejem. - Mert tudtam vigyázni rád, de beállítasz egy ilyen helyre, egyedül, ráadásul gyalog és még csak nem is szólsz nekem, hogy itt vagy?! - kiabált. - Mit gondolsz, mi lett volna, ha valaki elüt? Vagy elrabol, vagy megerőszakol?! - háborgott. - Nem játék! - mondta határozottan. - Tehát miért jöttél utánam? - kérdezte.
-    Mert kíváncsi voltam. - mondtam halkan.
-    Ugye tudod, hogy ez megöl téged? - kérdezte mérgesen. - Talán megkérdezel, esetleg a fiúkat, de Te nem! Te okos vagy és eljössz ide utánam! - mondja, majd idegesen járkál és közben nyugtatja magát. - Most hogyan vigyelek haza? - kérdezte rám nézve.
-    Hazasétálok! - mondtam halkan, mégis határozottan.
-    Felejtsd el! - mondta, majd elkapta a karom. - Brooklyn, te forró vagy! - mondta meglepetten.
Tenyerét a homlokomra szorította.
 - Te követtél engem. Rohantál utánam? - kérdezte, mire egy kis bólintással feleltem. - Nem csodálom! Lázas vagy! - mondta idegesen.
-  De nem kell hazavinned, hívok taxit és itt sem vagyok, nem lesz velem gondod. - mondtam, majd el akartam indulni, de megfogta a kezem.
-   Nem! Velem fogsz hazajönni és kész. - mondta, majd a motorjához vezetett.
Egész úton erősen öleltem át Louis-t, de a magas lázam ellenére, élveztem. Félelmetes volt, de sokkal gyorsabban hazaértünk, mint autóval és igazából tetszett. Olyan szabadnak éreztem magam. Mintha csak ketten lennénk az egész világon. Motorozni biztosan nem fogok, de azért nem hagynám ki többször, hogy felüljek valaki mögé. Mikor benyitottunk a házba, csönd volt. Szokás szerint senki nem volt otthon. Felmentem a szobámba, majd lezuhanyoztam és felvettem egy vastag melegítőt, hosszujjú pólót, vastag zoknit és egy pulcsit. Lementem, ahol Louis ült a kanapén és csöndesen meredt maga elé.
-    Ennyire fázol? - kérdezte, mire bólintottam. - Akkor gyere! - mondta, majd megfogta a kezem és húzott fel a lépcsőn maga után.
Sokkal finomabban fogta a kezem, lágyabban beszélt hozzám és aggódva pillantott rám. A szobájának az ajtaját nyitotta ki. A papalant felrántotta.
-    Feküdj le! - mutatott az ágyra, mire tettem amit mondott, majd betakart. - Főzök teát, meg forróitalt, de a legjobb lenne, ha aludnál. - mondta komoran.
-    Rendben. - bólintottam, majd kiment.
5 perc múlva jött vissza tálcával és 3 csészével. Felültem, majd először megittam a forróitalt, majd a teát. Addig néma csend honolt a sötét szobában.
-    Haragszol rám? - kérdeztem halkan, mikor letettem a csészét.
-    Már nem. - mondta halkan.
-    De azt hittem... - dadogtam.
-    Brooklyn, haragudtam rád, mert követtél és az életedet kockáztattad, de azt nem akartam, hogy félj tőlem és sajnálom, hogy durva voltam. - mondta és szeméből igazi sajnálat sugárzott.
-    Igazad volt, nem kellett volna. - mondtam halkan. - Most egyedül fogsz hagyni? - kérdeztem bátortalanul rá pillantva.
-    Szeretnéd? - kérdezte.
-    Nem, tudod, hogy... - mondtam volna, de közbe vágott.
-    Utálsz egyedül lenni, mikor beteg vagy. - mosolygott rám.
Régen annyiszor könyörögtem neki, hogy maradjon velem, mikor beteg voltam, egyszer Én kikértem a suliból, csak ne kelljen egyedül lennem.
-    Maradok. - mosolygott rám, majd a szekrénye elé lépett.
Az ágy végére dobott egy melegítő gatyát, majd nekiállt előttem levetkőzni.
-    Kérlek, ne falj fel a tekinteteddel! - szólt rám félmeztelenül.
-    De... - dadogtam, de Ő csak magabiztosan mosolygott.
A nadrágját is kicserélte, de nem vett fel pólót. Befeküdt mellém közelebb húzott magához.
-    Nem így szoktam aludni, de nem akarok tolakvó lenni. - mondta, mire értetlenül felnéztem rá, mivel még így sincs egy vonalban a tekintetünk. - Meztelenül szoktam aludni, kivéve, ha te, vagy Emily velem alszik. - mondta, mire meglepődtem, de bólintottam. - Megint úgy fekszel mellettem, mintha egy katona lennél! - mondta mosolyogva. - Nyugodtan feküdj kényelmesen, nem eszlek meg, az ágyam sem. - mondta, mire elmosolyodtam és a hasamra fordultam.
Forgattam az egyik párnát, de sehogy sem volt kényelmes. Louis hirtelen kikapta a kezemből, majd eldobta. Közelebb húzott magához, így a fejemet a mellkasára döntöttem. Kicsit ijesztő volt, de aztán a tőlem távolabb eső kezével elkezdte simogatni az arcom és a hajam. Éppen, hogy hozzám ért, néha cirógatta, néha simogatta. Elmosolyodtam, majd egyik kezemet óvatosan a hasára tettem, mire elmosolyodott, de meg sem szólalt. Éreztem, ahogy egyenletesen veszi a levegőt és lassan ez az egész helyzet álomba ringatott.

Hirtelen az ajtó hangjára ébredtem fel, majd úgy megijedtem, hogy leestem az ágyról.
-    Louis, ti... - dadogott Eleanor.
Nekem a hátamba, a fejembe és a fenekembe hasított a fájdalom egyszerre, meg persze be volt dugulva az orrom és fájt a torkom. Egyszerűen a hirtelen érkezett fájdalmaknak hála nem tudtam felkelni.
-    Így kell kezdeni a reggelt! - mondtam halkan rekedt hangon.
A hangomon nem csak a torokfájás, de az orrom bedugulása is hallatszik. Beszéd közben néha nem jön ki egy-egy hang a torkomon és orrhangom van. Csodás párosítás!
-    Brooklyn, élsz? - kérdezte Louis.
Én csak hümmögtem, majd nagyon lassan álltam fel.
-    Beteg vagy? - kérdezte rám nézve Eleanor.
-    Igen, nem is kicsit. - mondtam, de közben nem minden hang jött ki a torkomon.
-    Most éppen mid fáj? - kérdezte Louis aggódva.
-    Fejem, hátam, fenekem, torkom és be van dugulva az orrom! - mondtam halkan. - Jól hangzik mi? - mondtam komoran.
-    Azért ennyire ne légy lelkes! - poénkodott Louis.
-    Megyek eltemetem magam. - mondtam, majd hátra fordultam. - Kérlek ne mesélj poénokat a temetésemen, mert elalszanak rajta! - nyögtem, majd kiléptem a szobából.
-    Lyn, te borzasztóan nézel ki! - hallottam a fürtös hangját magam mellől.
-    Igen Harry, jól aludtam, neked is jó reggelt! - mondtam, de közben néha elmaradt a hangom.
-    Jól van na! - ölelt át oldalról. - De mit kerestél ott? - mutatott Louis szobájára, aminek még mindig nyitva volt az ajtaja.
-    Nincs hozzá hangom, hogy az egészet elmeséljem, tehát majd Őt faggasd! - kértem, majd megindultam a szobámba.
Egyszerűen eldőltem az ágyon és néztem a plafont. A telefonomért nyúltam és hívtam Danit.
-    Szia! - mondta vidáman.
-    Szia, nem maradhatna még ott pár napot Mily? Csak mert Én nagyon beteg vagyok, Louis Eleanor-ral harcol, vagy fogalmam sincs, csak az üvöltést hallom. A fiúkat, pedig nem akarom ezzel terhelni, meg reggel elmennek és este jönnek. - mondtam.
-    Hűha, majd megyek faggatózni, de természetesen maradhat Emily. - kuncogott.
-    Köszönöm! - hálálkodtam. - Amúgy milyen volt? - kérdeztem.
-    Eljött velem egy táncpróbára, utána ebédeltünk egy kínaiban, utána otthon aludt, lementünk játszótérre, megfürdött és aludt! - mondta büszkén.
-    Király vagy! - mondtam mosolyogva. - A végén még jó gyerek lesz! - nevettem.
-    Azért azt nem! - nevetett. - Szerintem amúgy meglátogat Pezz. - mondta, pontosan utána, pedig a nevemet hallottam.
-    Itt is van! - nevettem.
-    Akkor gyógyulj meg és mesélj el mindent neki!
-    Rendben, puszi! - mondtam, majd bontottuk a vonalat.
Letotyogtam a nappaliba, ahol várt.
-    Szia! - mosolyogtam rá.
-    Te igazán beteg vagy! - nézett végig rajtam.
-    Igen, tudom. - bólintottam.
-    Meséld el kérlek, hogy miért is! - mosolygott rám.
-    A szobámban! - mutattam a lépcsőre, mire bólintott.
Befeküdtünk az ágyba és nem törődve Eleanor és Louis üvöltésével elmeséltem neki mindent. Mikor megtudta, hogyan aludtunk sikította.
-    Akkor az a veszekedés miattad van? - mutatott Louis szobája felé eső falra, mire bólintottam. - Gratulálok! - ölelt meg vidáman.
-    Miért? - értetlenkedtem.
-    Ha szakítanak, akkor jössz te! - mosolygott rám, mire horkantottam.
-    Tök jó, csöndesebben is tehetnék, mert szét megy a fejem! - mondtam és a kezem a homlokomra szorítottam.
-    Akkor ezt most elintézzük! - mosolygott gonoszan, majd kimászott az ágyból Én, pedig követtem és a karomnál fogva húzott maga után, egészen Louis szobájának ajtajáig.
-    Pezz, édes csillagom, nem tudom feltűnt-e, de rohadt szarul vagy, olyan, mintha az agyamba bomba robbant volna, nem kapok levegőt és néha nem jön ki hang a torkomon. - morogtam. - Tehát megkérlek rá, hogy ne vonszolj! - szóltam rá.
-    Rendben, bocs! - mosolygott majd megölelt. - Most élvezd a műsort! - mosolyodott el, majd felvette az igazi Perrie-s "nagyon ideges vagyok és megöllek, ha nem teszed amit mondok" fejét, majd határozottan benyitott az ajtón úgy, hogy az a falnak csapódott, majd újra Pezz kezéhez.
Louis és Eleanor nem figyeltek, csak üvöltöttek tovább. Perrie hiába kiabált, nem vették észre.
-    Engedj! - mondtam, majd beléptem utána. - Kuss! - sikítottam teli torokból, mire nem csak a szobára, hanem az egész házra csönd telepedett és engem bámultak.
Természetesen az a maradék hangom is elment, ami eddig volt, csak suttogni tudtam.
-    Bocs, hogy megzavarlak titeket! - mondta idegesen Pezz. - Sosem hagynám ki az ingyen műsort, de rohadtul nem most kéne üvölteni! - kiabált rájuk. - Lyn haldoklik a másik szobában. - mutatott rám, majd rám pillantottak. - Oké, annyira nem, de azért elég szarul van, amin nem segít, hogy az egész ház, sőt az egész utca a ti hangotoktól zeng! - mondta csípőre tett kézzel.
-    Ki vagy te ebben a házban? - mérte végig Perrie-t Eleanor, mire Pezz lenézően elnevette magát.
-    Biztosan több, mint te! - nevetett fölényesen. - Mert bár nem érdemled meg, de hozzád szólók és köszönök neked, de nem sértesz meg vele, hogy te nem teszed! - emelte a kezét a magasba védekezően. - Azért, mert Louis barátnője vagy, nem fogok neked előre köszönni és nem érdekel hogyan s mint hisztizel előttem, akkor is semmibe veszlek. - köpte a szavakat az engem védő barátnőm. - Tehát Hölgyem, akár le is akadhatsz rólam és mehettek mindketten máshova üvöltözni. - mondta magabiztosan.
-    Nem vagyok Hölgy! - mondta Eleanor fölényesen.
-    De azért nő vagy, nem? - kérdezte és bár hangom halk volt, nem a félelemtől, hanem a sikításom eredménye.
A tartásom is magabiztosságot tükrözött. Eleanor erre nem tudott válaszolni.
-    De Louis, inkább neked mondom, nem a libádnak. - nézett Louis-ra Perrie. - Tudod, hogy mennyire beteg, tehát ne itt öljétek egymást! - mondta, majd kimentünk.
Leültem az ágyamra, míg Perrie idegesen járkált előttem fel s alá.
-   Egyszer megtépem a kis ku... - mondta volna, de közbe szóltam.
-   Ne! - kértem. - Csak normálisan. - mondtam, mire bólintott. - Holnap nem tudnál egy kicsit besegíteni Dani-nak, vele van Emily, de nem akarom annyira terhelni! - mosolyogtam rá.
-    De, persze. - mosolygott rám, majd zizegett a telefonja és miután megnézte, fájó szívvel nézett rám.
-    Menj nyugodtan! - mosolyogtam rá.
-    Gyere, rábízunk téged két majomra. - karolt belém, mire elnevettem magam.
Lementünk, majd mindenki, aki a házban tartózkodott, minket nézett.
-    Köszi! - mondtam halkan, csak Ő hallotta, de csak ennyi jött ki a torkomon.
-    Ne butáskodj! - nevetett. - Gyógyulj meg, legközelebb azt a lányt akarom látni aki olyan mint Emily nagyban! - mosolygott.
-    Rajta leszek! - mosolyogtam rá. - Akkor majd segítesz Danielle-nek? - kérdeztem, mire mosolyogva bólintott és megöleltük egymást.
Elindult az ajtó felé, de visszanézett, de figyelmét a kanapén és környékén ülő csapatnak szentelte.
-    Ti meg vigyáztok rá! - mutatott végig rajtuk. - Nem hagyjátok hülyeségeket csinálni és nem engeditek el itthonról, amíg meg nem gyógyul! - sorolta, mire bólogattak.
-    Nem vagyok kislány! - morogtam, majd lecsapódtam a kanapéra Harry és Niall közé.
Pezz lelépett. A vita nem folytatódott, mind leültünk a tv elé és néztük azt, pedig cseppet sem volt izgalmas. Untam, de nem akartam aludni.
-    Miattad volt a vita? - kérdezte a fülembe suttogva Harry, mire bólintottam.
Meglepett, mert Ő mindig kicsit távolság tartóbb volt, régen is.
-    Miért? - súgta, majd folytatta. - Lezavartatok egy gyors menetet titokban? - kérdezte, majd mérgesen néztem rá, mire elnevette magát.
Én kedvesen megrántottam Harry haját, aki nyikkant egyet, de vigyorgott, mire mindenki ránk nézett, majd vissza a tv-re.
-    Tehát akkor ez egy igen, csak nem akarsz beszélni róla! - mondta hangosabban, mire édesen rá mosolyogtam, majd kedvesen hasba könyököltem.
-    Befejezted? - kérdeztem, mire bólintott, de már mindenki minket figyelt.
Harry azért megölelt, mire megforgattam a szemem. Mikor elengedett, felálltam és a konyhába mentem. Felültem a pultra és mint egy kislány, csak lóbáltam a lábaimat. Miért is ültem volna ott tovább? Senki nem figyelt, rám, ha műsor nem érdekelt, leléptem. Igazából jól is esett a magány. Ez nem a kínzó, fájdalmas magány volt. Jól esett. Gondolkozhattam egy kicsit.
Louis annyira fura! Néha közelebb enged magához, aztán eltaszít. Mikor közelebb enged magához, teljesen más, mint egyébként.
-    Ha csak a lábaidat látnám, gondtalan kislánynak képzelnélek, de közben az arcodra pillantva, csak az elmélkedést látom és közben a távolba meredsz. - hallottam meg ismerős mély hangját, mire zavartan pillantottam rá. - Egyáltalán nem ebben a világban jártál. - mondta, majd elém lépett. - Min töprengsz? - kérdezte tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.
-    Nem fontos. - mondtam halkan.
Csípőjével már teljesen a két lábam között volt, de a pultnak köszönhetően, csak a térdtől lefelé értem hozzá.
-    Apró dolgokon nem szokott az ember ennyire mélyen elgondolkozni. Főleg egy olyan okos ember, mint te! - mondta. - Merre jársz? - kérdezte.
-    Komolyan tudni akarod? - néztem a szemébe.
-    Különben szerinted itt könyörögnék neked? - kérdezte a szemét forgatva.
-    Rajtad. - mondtam halkan és ennek a hangerőnek most nem csak a torkom volt az oka, hanem Én magam is.
-    Mégis hogy értsem ezt? - kérdezte kíváncsian.
-    Fura vagy. - mondtam halkan és hogy ne kelljen a szemébe néznem, inkább a kezemmel babráltam és azt néztem.
-    Brooklyn, kérlek ne csináld ezt! - mondta határozottan és a szemembe nézett, de nem néztem fel. - Minek? Ha kimondod, nem lehet belőle probléma, maximum ideges leszek. - mondta, majd lassan és óvatosan felnéztem a szemébe.
-   Mikor ketten vagyunk, teljesen más vagy. - mondtam.
Arcunk nagyon közel volt, éreztem leheletét az arcomon. Egymás szemébe néztünk.
-   Jól látod. - mondta, de nem szakította meg a szemkontaktust. - Mert vigyáznom kell rád, nem akarlak megijeszteni. - mondta.
-   Miért törődsz velem? - kérdeztem.
-   Nem tudom. - mondta, mire meglepődtem. - Azt hiszem...