2016. március 11., péntek

15. rész - Vallomás?

Átlagos nap. Emilyvel egész délelőtt ketten maradtunk. Játszottunk, főztünk, takarítottunk, szokásos dolgok. Délután, mikor Emily aludt, csöngettek. Egy idegen magas férfi állt az ajtó előtt.
-    Itthon van Tomlinson? - kérdezte mogorván.
Az egész alak hátborzongatóan nézett ki ami sajnos ez ebben a házban semmi jót nem jelent. Hatalmas alakja tiszteletet követelt, de tekintete meglepett volt, ugyanis nem rám számított. Én ijedten megráztam a fejem.
-    Ezt add át neki! - adott a kezembe egy borítékot, majd elment.
Leültem a kanapéra és egyszerűen kattogott az agyam. Ha kinyitom, Louis utálni fog, de ugyanakkor tudni akarom mi van bele írva. Hirtelen kattant a zár és Louis lépett be.
-    Ezt valami férfi hozta, hogy adjam oda neked! - nyújtottam oda neki.
Csak a nevet olvasta el a borítékon. Valószínű, pontosan tudta, hogy miről is van szó. Arca eltorzult és a levélbe már bele se olvasott.
-    Menjetek innen! - mondta határozottan. - Menjetek el innen valahova, és meg ne próbálj vissza jönni, csak ha Én megyek éred! Kimnél legyetek! - mondta, mire bólintottam.
Ijedtemben könnybe lábadt a szemem, de felrohantam a kislányomért. Mikor beléptem a szobájába, felriadt.
-    Anya, mi a baj?-  kérdezte ijedten.
-    Semmi baj kicsim, csak öltözz! - mondtam, mire felkelt és 5 perc múlva már egy taxiban ülve utaztunk Kim háza felé.
Már sötét volt, mikor odaértünk.
-    Mi történt? - kérdezte ijedten.
-    Nem tudom. - sóhajtottam.
-    Mily, menj és nézz mesét! - simogatta meg a fejét, majd megölelt engem.
-    Valami levelet kapott Louis és azt mondta jöjjünk ide. - mondtam halkan, de már közben eleredtek a könnyeim.
-     Nyugi, aludj egyet! - mondta, mire bólintottam.
Igaza volt, egy pár óra tudatlanság. Ez kell nekem! Gyorsan lezuhanyoztam, majd befeküdtem Kim ágyába és pár percen belül elnyomott az álom.

Valamikor éjjel ébredtem fel. Emily csöndesen szuszogott mellettem. Én óvatosan kimásztam mellőle, majd halkan kimentem a nappaliba.
-    Lyn, miért nem alszol? - kérdezte ijedten Kim.
-    Elmegyek. - mondtam határozottan.
-    Nem hinném, hogy Louis díjazná ezt az ötletet! - mondta. - Féltelek! - ölelt magához szorosan.
-    De Kim, oda kell mennem! - mondtam, mire csak bólintott.
-    Vigyázz magadra, kérlek! - mondta sírva.
-    Nem lesz bajom, vigyázz Emilyre kérlek! - öleltem meg újra, majd belebújtam a csizmámba, majd magamra kaptam a kabátom és elindultam.
Nagyon hideg volt, de nem érdekelt. Futottam hazáig. Senki nem volt az utcákon, sőt olyan utcák is voltak, amik nem voltak megvilágítva, de csak rohantam ezzel nem foglalkozva. Mikor hazaértem, nyitva volt az ajtó és benyitottam. Az egész házban sötétség és csönd. Halkan, remegő végtagokkal, liftező gyomorral lépkedtem beljebb. Csizmám halk zajt hagyott minden lépésnél. Olyan érzésem volt, hogy nem vagyok egyedül. Minden csöndes volt, mégis éreztem, hogy semmi sincs rendben. Éreztem, hogy figyelnek. Nyomorult érzés, mikor rettegsz, mert nem tudod kivel állsz szemben. Hirtelen, egy erőd kar rántott magához, majd a falhoz lökött és a kabátom nyakánál fogva szorított oda.
-    Kihez van szerencsém? - hallottam egy gúnyos hangot, ami megegyezett a délutáni levélhozóval.
Remegtem és előszöktek a könnyeim.
-   Mi a neved? - kérdezte idegesen.
-   Brooklyn. - mondtam halkan, szint már súgtam.
-   Ha tudnád milyen érzés, ahogy remegsz, sírsz és megszólalni sem tudsz! - nevetett gúnyosan.
Meg sem szólaltam. Vártam, hogy tegyen valamit. De csak vigyorgott miközben szorított a kabátomnál fogva. Nem tudom meddig várhattam, valószínű csak pár perc lehetett, nekem mégis óráknak tűnt. Hirtelen kivágódott az ajtó. Én oda se mertem nézni, reméltem, hogy nem ennek az alaknak a társai jöttek.
-   Engedd el! - üvöltött egy ismerős hang, mire oda kaptam a fejem.
Határozott volt, sőt ijesztő. Nem hasonlított arra, mikor Emily a kezében van. Most azt az embert láttam, akit a tv-ben. Aki gyilkos, aki börtönben volt, akitől félnek.
-   Tomlinson! - nevetett gúnyosan.
-   Engedd el, nem Ő kell neked! - mondta idegesen, majd közelebb jött.
-   Menj a hercegedhez! - nevetett gúnyosan, majd elengedett.
Én a földet nézve, sírva mentem Louis felé.
-   Menj ki, Niall elvisz. - mondta, mire sírva kiszaladtam.
Ahogy megláttam az autót, bepattantam hátra.
-   Jól vagy? - kérdezte ijedten Liam, aki mellé bepattantam.
-   Nem. - motyogtam halkan, majd a könnyeimet törölgettem.
-   Bántott? - nézett hátra Harry.
-   Nem.
-   Mi történt? - kérdezte Niall.
-   Semmi. - mondtam.
-   Elmegyünk innen. - mondta Niall, majd beindította az autót és elindult.
-   Vissza akarok menni. - motyogtam halkan, mégis hallották az autóban lévő csend miatt.
-   Nem mehetsz! - mondta határozottan Liam. - Az nem bátorság lenne, hanem vakmerőség! - mondta.
-   De Louis... - motyogtam.
-   Lyn, Louis elintézi, neki nem lesz semmi baja, ellentétben veled! - mondta Harry.
-   Vissza akarok menni! - csapódtam hátra az ülésen mérgesen.
-   Ne légy gyerekes! - pillantott rám Niall a tükörből.
Egy számomra idegen házba mentünk. Sötét színek uralkodtak benne, ami egy cseppet sem lepett meg, viszont a képek a falon annál inkább. Valószínű Louis házában járhattunk, ugyanis a gyerekkori képei, családi képei és a közös képein is ki voltak rakva. Én annyira ideges voltam, hogy nem bírtam ülve maradni, így inkább a képeket nézve sétálgattam fel-alá az ujjaimat tördelve, mint a kanapé szálait bontogassam az ujjammal.
-   Otthonosabb, ugye? - kérdezte Liam mögöttem, mire ijedten felé fordultam.
Ő csak biztatóan elmosolyodott, mire bólintottam.
-   Én benne lennék, hogy kirakjunk otthon ilyen képeket! - mosolygott rám.
-   Liam, lehet egy kérésem? - kérdeztem félénken.
-   Akár több is. - mondta.
-   Ide tudnád hozni Emilyt? Tudom, hogy az éjszaka közepén nyilván alszik és ha nem akarod nem kell, csak... - habogtam.
-   Természetesen Lyn! - ölelt meg mosolyogva.
-   Köszönöm! - mosolyogtam rá.

* Liam szemszöge *
Teljesen megértem Brooklynt, hogy anyaként a történtek után maga mellett szeretné tudni a kislányát. Nagyon sajnálom mindkettőjüket, ugyanis Louis mellett tényleg elég nehéz. Bár Emily mit sem sejt, lassan észre fogja venni, hogy az apja túl sok bajba keveredik és félni fog. Akkor viszont Lyn valószínű úgy dönt majd, hogy elköltöznek mindketten, mert egy 4 éves kislánynak nem szabadna félelemben élnie, sőt senkinek. Louis mégsem tett még semmit annak érdekében, hogy ez lassan ne következzen be. Talán nem mondja el Brooklynnak, de mi mind tudjuk, hogy azon kívül, hogy pár még veszélyesebb ügyet félben hagyott az életvitelét nem változtatta meg. Emilyt csodálom, ugyanis feltétel nélkül szereti az apját, ami valljuk be egy rendes családnál természetes, de annak ellenére, hogy csak nem rég ismerte meg és sok bajt kevert már, bízik benne. Azt nem bírná elviselni Louis, ha a saját lánya félne tőle. Abban biztos vagyok, hogy akkor ez az egész véget érne, viszont ott a barátságunk. A barátságunk még mindig azokon a borzasztó dolgokon alapult, amit csináltunk és csinálunk. Louis és Harry, Ők ketten öltek már embert. Zayn akkor hagyott ott minket, mikor Louis börtönbe került e-miatt. Tudom, hogy jól döntött, hiszen neki ott van Perrie, akivel már normális életet élnek és majd egy teljesen normális családjuk lesz. Ezzel szemben Louis és Én akkor csúnyán lekoptattuk a barátnőinket, de mit tudhattunk? Éppen akkor léptünk felnőtt korba, úgy gondoltuk, hogy előttünk van az élet és az összes csajt megkaphatjuk. Nos ez így is volt és most is így van, csak érettebbek lettünk. Ha tudtam volna, hogy Brooklyn terhes, talán még hozzá is kötöztem volna Louist, ugyanis az lett volna a helyes lépés, de nem mondta senkinek. Emiatt nem haragudhatunk rá, ugyanis teljesen igaza volt. Egy gyönyörű tinilány volt, aki legalább olyan vidám és szórakozott volt, mint akkor Louis. Viszont neki fel kellett nőnie, hogy felnevelje a lányát és sikerült neki. Mind tiszteljük Őt ezért. Mi akkor ehhez az egészhez túl fiatalok voltunk, ahogy ahhoz is, hogy felfogjuk mibe keveredtünk. 
~ Vissza emlékezés ~
A srácokkal haza indultunk. Mikor végre megérkeztem a szüleimnek nem is köszöntem, csak felmentem a szobámba. Danielle az ágyamon ült és sírt. 
-   Mi a baj Dani? - kérdeztem ijedten. 
-   Hol voltál? - nézett fel rám meglepetten. 
-   Csak a srácokkal. - mondtam és leültem mellé, majd átöleltem és megpusziltam a homlokát. 
-   És miért nem válaszoltál se az SMS-re, se a hívásra? - kérdezte már mérgesen. - Csak nem sértődnek meg, ha a kezedbe veszed azt a szart! - törölte le mérgesen a könnyeit, majd velem nem is törődve felpattant az ágyamról és idegesen felém fordult. 
-   Nyugi Édesem! - mondtam. 
-   Liam, miért jó ez neked? Miért kell rossz emberekkel barátkoznod? Miért? - kérdezgette. - Nem hallgatsz a szüleidre, sőt hozzájuk se szólsz, a régi barátaidnak nem is köszönsz, csak azokkal a titokzatos "srácokkal" foglalkozol. - mondta és a mutató ujjával mutatta az idézőjelet. - Ez nem te vagy! Te a maci vagy, aki mindig meglepett valamivel! Aki képes volt felmászni a tetőre, hogy bekopoghasson az ablakomon, hogy megkérdezze, leszek-e a barátnője! Aki mindennap jó éjszakát kívánt SMS-ben! Ez nem az a Liam! - mondta a végére már sírva. 
-   Danielle, Én ez vagyok! - pattantam fel mérgesen. - Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinálok! Menj el, ha nem tetszik! Én nem tartalak vissza! - kiabáltam. - Te nem hisztiztél soha, most mégis ilyen nyafogós liba vagy, olyan akit eddig te magad is utáltál! 
-   Rendben Liam. - törölte le a könnyeit csöndesen. - Elmegyek, mert félek tőled és nem jelentek neked semmit! - mondta halkan, megfogta a táskáját és kiment, majd csöndben becsukta az ajtót. 
Én mérgesen lecsapódtam az ágyamra. Úgy is visszajön! 
~ Vissza emlékezés vége ~
Hibáztam. Ha valaki, akkor Ő volt az, aki miatt megváltozhattam volna, de elüldöztem és nem jött vissza. 
Mikor Kimberly háza elé értem felszaladtam a lépcsőn, majd bekopogtam. Kim nem aludt, ugyanis gyorsan nyitott ajtót. 
-   Szia. - néztem rá. 
-   Szia! - köszönt kedvesen. 
-   Anya vagy Apa? - hallottam Emily izgatott hangját. 
-   Nem Emily! - mondta neki Kim. - Liam. 
Hallottam, ahogy valami koppan, majd Emily átbújva Kim és az ajtó között elém rohant Én, pedig az ölembe kaptam. Szorosan ölelt magához. 
-   Viszlek Anyához. - mosolyogtam rá, mikor elengedett. 
-    És Apa? - kérdezte. 
-    Apának dolga van. - mondtam. 
Emily az autóban végig mesélte, hogy ahogy elment Lyn felkelt és hogy milyen meséket néztek Kimmel. Én csak mosolyogva hallgattam és néha kérdezgettem. Mikor megérkeztünk Emily kiugrott az autóból, majd az ajtónál utolértem. Kinyitottam neki az ajtót, majd rögtön Lynhez szaladt. 

* Brooklyn szemszöge *
-   Anya! - ölelt meg Emily, mire az ölembe kaptam. - Ugye Apának nem lesz semmi baja? - kérdezte ijedten. 
-   Apa vigyázni fog magára. - simogattam meg a kis arcát. 
-   Kicsi lány, te miért nem alszol? - lépett mögém mosolyogva Niall. 
-   Aludhatok veled? - mászott át a szőke karjaiba. 
-   Természetesen! - mosolygott rá Niall. 
-   Akkor menjetek, mert Emilynek aludnia kell! - mondtam, mire bólintottak, majd Niall felvitte. 
Én leültem a kanapéra és magam elé bámultam. Lassan a gondolataim lefárasztottak és a fejem a kanapéra dőlt, majd elaludtam.
Egy ajtócsapódásra ébredtem. Hirtelen odakaptam a fejem. Louis lépett be. Legszívesebben odarohantam volna, de így mozdulni sem mertem. Louis is rám nézett.
-   Brooklyn, bántott? - kérdezte, mire megráztam a fejem. - Gyere! - mondta, mire félve felálltam és elé sétáltam.
Nem mertem rá nézni, de Ő magához rántott és megölelt. Meglepett ezzel az egésszel, ugyanis semmi ilyesmire nem számítottam.
-   Megmondtam, hogy ne gyere vissza, nem? - kérdezte, mire csak bólintottam, de annyira vágytam már egy ölelésre, hogy nem néztem fel rá. - Legközelebb, ha kérhetem tényleg ne gyere vissza!
Én megint csak bólintottam.
-   És nyugodj meg, nem történt semmi. - simogatta meg a hátam.
Ez az egész nem volt jellemző rá, csak nagyon régen, most mégis megtett mindent, csak azért, hogy megnyugodjak.
-   Mi történt? - néztem fel rá, mire két keze közé fogta az arcom és letörölte a hüvelykujjával a könnyeim.
-   A rendőrség elintézi. - mondta, mire nagy sóhaj szökött ki a számon.
-   Apa! - szaladt le sikítva Emily, majd Louis ez ölébe kapta. - Ugye vigyáztál magadra? - nézett rá a mutató ujját felmutatva.
-   Igen! - puszilta meg mosolyogva Louis.
-   Képzeld még semmit nem aludtam. Pontosabban Kimnél egy kicsit, de inkább néztük a mesét. - dicsekedett.
-   És Niall barátoddal mit csináltatok? - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
-   Hát mesét néztünk, de ez titok! - mondta mosolyogva.
-   Akkor te szépen menj fel, kapcsold ki a tv-t, öleld meg a répát és aludj! - néztem rá karba tett kézzel.
-   És ti? - kérdezte karba tett kézzel.
-   Mi nem vagyunk olyan kicsik, mint te! - mosolygott rá Louis. - És még meg kell beszélnünk néhány dolgot!
-   A karácsonyi ajándékomat? - kérdezte nagy mosollyal.
-   Többek között azt is! - mondtam mosolyogva, majd Louis letette.
-   Niall aludnom kell, mert nem kapok karácsonyi ajándékot! - indult meg a lépcsőn kiabálva, majd egy másik szobából Harry kinézett álmosan.
-   Ne kiabáljatok! - nézett körül, majd mikor meglátta Emilyt elmosolyodott. - Te bármikor kiabálhatsz Tündérke! - puszilta meg a fejét, majd visszament a szobájába.
-   És kiabálhatok! - kiabált tovább.
-   Emily, ne kiabálj! - mondtam mosolyogva.
-   De Hazza azt mondta! - mutatott a szobára.
-   Ne is törődj vele Kicsim, Hazza hülyeségeket beszél! - mondta Louis mosolyogva, mire Én kuncogtam Emily, pedig beszaladt az egyik szobába. - Ügyes húzás volt ez az ajándék. - nézett rám mosolyogva Louis.
-   Ő találta ki, nem Én! - mondtam mosolyogva.
-   Hasonlítotok. - mosolygott rám. - Meglepően sok mindenben.
-   Hát, tudod a lányom. - rántottam vállat. - Az lenne a fura, hogy nem hasonlítana rám.
-   Nekem is a lányom, de nem hasonlítunk annyira. - mondta.
-   De igen. - bólintottam mosolyogva. - Mármint talán a mostani éneddel annyira nem, de a régi Louisval igen.
-   Miben? - kérdezte.
-   Nem tud 5 percig csöndben maradni, vagány és nincs olyan pillanat, amikor ne hangoskodna, ugrálni, vagy bármi más, ami kicsit is hiperaktívvá teheti. - soroltam.
-   Tehát vagánynak tartottál. - mondta és elmosolyodott. - És most?
-   Most meséljem el, hogy szerintem milyen vagy? - kérdeztem.
-   Csak is őszintén. - bólintott.
-   Kicsit ijesztő, ugyanakkor egy csöppet titokzatos és ez tesz roppant érdekfeszítővé. - soroltam, mire elmosolyodott.
-   Félsz tőlem? - kérdezte és közben fölényesen mosolygott.
-   Nem. - mondtam és tartottam vele a szemkontaktust, ami kezdett egyre nehezebb lenni, ugyanis a magassága, a pillantása és az egész lénye tiszteletet követelt.
-   Miért? - kérdezte.
-   Mert te magad is elmondtad: ha meg akarnál... - nem tudtam kimondani a szót kapásból, így nyeltem egyet. - ölni, már megtetted volna. - fejeztem be.
-   Ez így van. - bólintott.
Én csak kitartóan néztem gyönyörű szemeibe.
-   Miért teszed ezt? - kérdezte őszintén.
-   Mit? - kérdeztem értetlenül.
-   Nem tudok olyan lenni veled és a közeledben, mint általában. - mondta halkan, majd egyet közelebb lép.
-   Ezt hogy érted? - kérdeztem értetlenül, majd a cipőmre pillantottam.
-   Bevallom, mióta szakítottunk soha nem vittem egy lányt se randira. Téged elvittelek. Soha senkit nem védtem meg. Téged megvédtelek. Mást valószínű üvöltve elhordtam volna mindennek, amiért nem tette amit mondtam, veled is ezt terveztem, de nem tettem. Téged megnyugtattalak. - mondta, majd sóhajtott.
Nem tudtam mit mondani, csak álltam vele szemben és a csodálatos arcát kémleltem.
-   Melletted teljesen más vagyok. - mondta.
-   Louis... Én nem tudom mit mondjak... - habogtam.
-   Én tudom mit kell mondanom... - lép közelebb, majd kezét a derekamra helyezi és a fülemhez hajol, de ekkor nyílik a bejárati ajtó, így Én hátrébb ugrom.


2 megjegyzés: